A csend aranya – Íróműhely novellapályázat
Sötét volt az este, Mari néni háromszor is megnézte, hogy bezárta-e az ajtót. Valami megülte a lelkét, nem tudott a képzelgéseitől szabadulni. Egyre csak azt várta, hogy valaki rájuk ront, minduntalan az ablakon kémlelt kifele. Persze semmi nem történt. Az öregasszony mégis remegve hajtotta álomra fejét, holott sohasem volt az az ijedős fajta.
Odahaza ő hordta a nadrágot. Egyre csak mondta, amit úgy gondolta, hogy ki kell mondania, hitte, hogy szebb lesz attól a világ, ha tanító jelleggel megosztja véleményét a menyei főztjéről, alakjáról vagy éppen gyereknevelési szokásairól. Talán maga sem gondolta komolyan, hogy mindezt a világ jobbá tétele miatt préseli ki magából, de nem tehetett ellene semmit. Erős kényszer alatt tette mindezt. Ilyen volt a jelleme.
Jóska bácsi, az ura, mindig is mondta: – Meglásd, asszony, egyszer elviszi a nyelvedet az ördög!
De az öreg is csak úgy foghegyről dödögött, ha az elméjét a kelleténél jobban eltompította a pálinka. Teljes eszénél dehogyis rohant volna bele ekkora veszedelembe. Mindenesetre elmondta egyszer, elmondta kétszer, talán többször is. Jóska bácsi nem mindig volt józan.
Mari néni maga sem tudta, mi bújt bele azon az estén, de minduntalan szabadulni akart attól az állapottól. „Talán valami csúfondáros kórság! Jobb, ha kiizzadom magamból”, gondolta, s nyakig bebújt a dunna alá. De nem jött álom a szemére, hiába hallgatta az öreg asztmatikus szuszogását és fulladozó horkantásait. Máskor mindig elaltatták ezek az esti zörejek, de most zavarták a nyugalomban.
Gondolatai rövidesen mégis messzire kalandoztak, azokba a történelem előtti időkbe, amikor még fiatal volt és szemnek tetsző. Megédesültek azok a pillanatok, és rárontottak az érzések, az első szerelméről, az igaziról. Sosem vallott színt, minek is vallott volna, hiszen plátói volt minden gyöngéd, lelki rezdülése. Nagy embert szeretett, egy művészt, Soós Imrét. Filmjeit gyermeki rajongással követte, közben akaratlanul is elképzelte önnön magát a színész karjaiban. Jó volt abban a tudatban megnyugodni. Mari néni aztán férjhez ment, de ezzel nem zárta még ki a szívéből. Elsőszülöttjének éppen ezért az Imre nevet adta, felrúgva így a régi tradíciókat. Jóska bácsi nagyot szívott az orrán a keresztnevet hallván, de hát mit volt mit tenni?
„Mégis csak ő hordta ki!”, dödögte, s nagyot húzott a pálinkából a kisded egészségére. Szóváltásra csak akkor került sor, amikor Mari néni a második gyermeknek is az Imre nevet javasolta…
Aztán teltek az évek, Mari néni sosem láthatta élőben játszani a színészt, de az asszony eltökélte, hogy egyszer elutazik Balmazújvárosba, és megnézi a színész városát, és a neki emelt szobrot. Persze mindez sosem valósult meg, mert soproniak voltak, a magyar hon egyik legnyugatibb csücskén, amitől igen messze esett a Hajdúság. Pénz sem volt semmire, nászúton is csak Kópházáig jutottak, odáig bírta Mari néni gyalog, szíve alatt a gyermekével.
Maradtak hát a filmek, az ábrándok és az önmagának tett néma ígéretek.
Ebbe ringatózva szenderedett el azon az estén, de nyugalma nem tartott sokáig. Hamarosan megjelent előtte álmában a nem várt, rettegett vendég az ördög személyében. Az öregasszony a szájához kapott, majd kicsengett előtte a férje jóslata, ami a nyelvének az ördög által végbemenő szájüregből való eltávolításáról volt hivatott beszélni.
De az ördög csak mosolygott, igaz, nem volt szép mosolya, de olyannak tűnt, mintha nem akart volna semmi rosszat. Mindez csak egy pillanatig tartott, aztán az alvilág ura a lényegre tért.
– Asszony! – dörgött a pokolbéli hang.
Mari néni nyígni kezdett álmában, de nem menekülhetett. Meg kellett hallgatnia az ördögöt.
– Csíp a nyelved, mint a méreg! Most megleckéztetlek! Egy napot adok, s egy nap után, egy uncia aranyat.
Mari néni szeme alig észrevehetően, de felcsillant. Hallgatta tovább, mit akar tőle az a csúf féreg.
– Sok mindent lehet abból venni! – susogta az ördög. – Messzire lehet belőle utazni!
S akkor a messzeségben egy körhinta jelent meg, s a körhintán ott volt Soós Imre, a színész, és mosolyogva kiabálta:
– Repülünk, Mari!*
Az öregasszony elfogódottan nézte. Az ördög hagyott időt neki, majd folytatta.
– Hanem addig meg sem szólalhatsz! Egy napig csupán, nem több! Egy nyikkanásod sem lehet azalatt. Ha mégis, akkor örökre elveszem a hangod, meg persze az aranyat is! Akarod? – kérdezte érces, mennydörgő hangon, miközben a mosoly az arcán torz vicsorba fordult.
Mari néni elsápadt, mint a holtak, de egyre csak a színész nevetése lüktetett a fülében, s hallotta kelepelni a körhintát.
„Repülünk, Mari!”
S Mari néni bólintott. Egyezséget kötött az ördöggel. Akkor a sátán kitátotta a száját, és hangosan vihogni kezdett, mint a hiénák. Mari néni megdermedt. De az ördög nem hagyta abba, egyre csak vihogott, s akkorára tátotta a száját, hogy az összes fogát látni lehetett. Mari néni akkor megpillantott valamit abban az ocsmány üregben. Fénylett, világított az a valami.
Aranyfog volt, az ördög aranyfoga. Nem lehetett annak a látványát sokáig állni. Mari néni az arca elé kapta a kezét, annyira bántotta az a furcsa fény.
Akkor ébredt fel.
Már hajnal volt, csaknem reggel. Az álomképek úgy tekeregtek benne, mint a kiásott giliszta a forró homokon. Visszagondolva elmerült bennük, majd miután kijózanodott, nagyot legyintett, és mintha mi se történt volna, a rokolyája felé nyúlt. Szinte ugyanabban a pillanatban vissza is rántotta a kezét, mintha legalábbis tüzet ért volna az. A szoknyán ugyanis volt valami. Apró, fényes, csillogó. Az asszonyban azonnal megérett a felismerés.
„Jaj, Istenem, hát tényleg igaz! Az ördög itt hagyta a nyüves fogát zálogul!” – gondolta, s teljes testében remegni kezdett. Aztán újra feltűnt előtte Soós Imre a körhintával, Balmazújvárossal és a hosszú úttal.
„Akár egy hetet is eltölthetnénk ott, vagy még többet, amíg az ördög pénze kitart. Hát tényleg eljuthatok oda!” – érett meg benne egyre erősebben a dolog, miközben az aranyfogat az otthonkája zsebébe csúsztatta.
Eltökélte, hogy bármi is történik aznap, meg se nyikkan.
Hamarosan felkelt Jóska bácsi is, nagyot nyújtózott, elbődült, mint a szamár, majd unottan vakargatta üstökét, s szellentett egyet. Mikor félrenézett, akkor látta csak, hogy az asszony gyilkos pillantásokkal figyeli. Mari néni nem állhatta az efféle viselkedést, de nem szólt, éppen csak a színe lett egy kicsit másabb, erősen pirosas, mindinkább már-már lilás árnyalatú a visszafojtott indulattól.
Nem szólt, mégsem szólt.
Egy pillanatig birokra keltek a tekintetek, a csend dermesztő volt és fojtogató, de mivel továbbra sem hagyta el szó a feleség száját, az öreg öntelten elmosolyodott, fejét felszegte, és mellét kidüllesztve járt fel-alá, produkálta magát.
„Mégis csak én vagyok az úr a háznál! Sok időbe telt, de betörtem!”, mintha csak ez lett volna az arcára írva.
Az asszony nem akarta tovább kísérteni az Istent, vagyis az ördög aranyát, hát inkább eldöntötte, hogy a kertben van dolga, és gyorsan kiviharzott, mielőtt mégis csak felcsattant volna. Közben felidézte a színész mosolyát, hogy megnyugtassa lelkét.
„Repülünk, Mari!” – s szinte testén érezte a vonat ringatását, ami a messzi távolba robogott vele.
„Csak még egy kicsit kell kibírni!” , vélte, és körmével megkocogtatta az aranyfogat a zsebben.
S Mari néni amint kiért a majorsághoz, tényleg majdnem repült, még körhinta nélkül is, át a szomszédba. Majd beleőrült a látványba ugyanis, amikor azt látta, hogy a tyúkudvar kapuja tárva-nyitva, és a sokáig a konyhában dédelgetett csirkéi a szomszéd kutya mészárlásának áldozatai lettek. Az utolsó egyben maradt példány feje épp akkor hanyatlott félre a büdös korcs szájában. Az asszonyt elöntötte a pulykaméreg, a fejébe vér tódult, teleszívta a tüdejét, és összes arcizmának megfeszítése után már majdnem hatalmasat bődült a kutyára, de akkor egy láthatatlan kéz a vállára tette a kezét, és a szemébe villant a képzeletbeli arany.
Nagyot nyelt, de az az óriási gombóc, mintha tele lett volna tüskével. Mégis le kellett azt küzdeni. Hanem aztán felkapta a seprűt, és hogy mégis valahogy enyhítsen kínjain, üldözőbe vette a kutyát, ami vinnyogva menekült előle. Jóska bácsi mindezt odabentről figyelte, aztán maga is kiment, hogy támasza legyen a „jobbik felének”.
– Elég asszony, ne rohangálj, nem vagy már gyerek! – hangja durva volt és parancsoló. – Hagyd a csudába, nem ér az egész annyit! Amúgy is olyan csont-bőr, csúnyácska csibék voltak. Egyik-másik olyannak tűnt, mint a bőregér!
Az asszonynak nagyobb sértés volt az, hogy a munkáját csúfolták, mintha saját személyére mondtak volna valami lealacsonyítót. Kedve lett volna a férjét képen törölni a seprűvel, és lehordani a sárga földig, de nem tehette, egyre csak Balmazújváros túzokmadaras címere lebegett a szeme előtt, s az ördög világító aranyfoga, ami hamarosan megfial.
„Eljön még az én időm!” , nyugtatta magát, s a szeme villant, ahogy a tekintetét az urára szegezte.
Hanem akkor már az öregnek feltűnt az asszony némasága. Meglapogatta a felesége hátát, belenézett a torkába, még a nyelvét is kihúzta jó kétarasznyira, mindhiába. Az asszony tűrte mindezt, csak a lelke sajgott dühében, hogy csúfot űznek belőle. Menekült volna, ha tud, de a férje nem engedte, bezárta a portát, a kapukulcsot eltette, aztán gyorsan összehívta a családot, mert önmaga nem tudta kifundálni az asszony baját.
Elsőnek a három menye érkezett meg, szinte egymás csontját törték a kapuban, hogy minél hamarabb láthassák az elnémult anyóst. Nem gondolták ugyanis egy pillanatig sem, hogy ilyen csoda létezhet.
Hát létezett.
Ha nem is úgy, ahogy ők gondolták, de azokban a pillanatokban Mari néni valóban némán tűrte a három fiatalasszony sajnálkozását. Olyan őszinte volt minden kiejtett szavuk, mint amikor a farkas imádkozik a báránynak szerelemért.
„Mint három tekergőző kígyó! Mindjárt szétcsapok közöttük!” , fortyogott magában Mari néni, akivel oly gyorsan forgott akkor már a képzeletbeli körhinta, hogy majd beleszédült.
A fiatalasszonyok ebből mit sem észleltek, csak adták a magukét egymás szavaiba vágva.
– Itassunk vele ecetet!
– Békát kell vele lenyeletni!
– Én már láttam ilyet! Mezítláb kell szaladjon a mezőn, miközben csapkodjuk a lába szárát csalánnal!
Jóska bácsi fejébe nemigen fért bele a sok hirtelen jött tudomány, s hogy elbírja azt, igen rengeteg pálinkát megivott közben. Aztán legyintett a sok beszédre, és elbömbölte magát.
– Papot hívjatok! Fürössze meg szenteltvízben! Belső baja van ennek, nem testi kínja!
Mari néni előtt akkor elsötétült minden. Talán még a szemét is lehunyta, mert akkor már nem csak a körhinta, de az egész világ forgott vele. Mikor újra rászegezte a tekintetét az előtte állókra, a pillantása eleven szikrát hányt. Nem tudott akkor már megálljt parancsolni a benne őrlődő haragnak, egyszerre zúdította a családra minden mérgét.
– Azt a harcsabajuszú, kénköves kutya úristeneteket! Hát pappal temetnétek, csalánnal vernétek, varangyot zabáltatnátok velem? Majd adok én nektek!
S Mari néni mondta, mondta, őrjöngte kifelé mindazt, ami bántotta. Mire mindent kiadott magából a többi nem volt már se élő, se holt. Jóska bácsi is kijózanodott.
Hanem akkor jutott eszébe az öregasszonynak az ördög ígérete. Ijedten kapott az otthonka zsebéhez, ami immáron teljesen üresen lifegett. Szólni akart, vagy akár egy szomorút sóhajtani, de nem jött ki hang a torkán.
„Hát igazat mondott! Igazat tényleg!”
Pillanatok teltek el, s Mari néni magába roskadva zokogott a pajta előtt.
„Se Soós Imre, se Balmazújváros, de még veszekedni se tudok többet!” , gondolta immáron ténylegesen megnémulva.
A többiek tanácstalanságba estek, csak pislogtak egymásra, mint apasztós tehén a borjára. Megint csak Jóska bácsi volt az okos. De akkor már csupa szelídség volt a szíve, s hangja lágyan dalolt.
– Pakolj, asszony! Megyünk Balmazújvárosra, ott majd megnyugszol! Azt hiszed, nem tudom, hogy odavágytál mindig?
Mari néni fátyolos tekintettel pillantott férjére. Soha olyan boldog nem volt még. Abban a pillanatban őrületes szerelmet érzett Jóska bácsi iránt, mégsem tudta azt elmondani. A három menye is megkönnyebbült valamicskét, és örömmel fizették ki a vonatjegyet.
A két öreg még aznap este elindult.
Alkonyodott.
Tüzes volt az ég alja, talán sose volt olyan szép Sopron felett. Mindketten úgy látták. Azon az estén, elégedett, boldog ember vált Jóska bácsiból. Kedélyes volt, mosolygott a bajsza alatt, minden szembejövőt megsüvegelt, s karöltve vezette az asszonyt.
Mindig ilyen asszonyra vágyott! Olyanra, amelyik nem hogy nem pöröl véle, de még csak nem is beszél. „Ez lesz ám az élet!” , gondolta, s elégedettségében fütyörészni kezdett.
Mellette az asszony teljes áhítatban követte. Tekintete szelíd volt, távolba tekintő, de nem ám a szomszéd falu tornyát kémlelte.
Már látta, hogy felszáll a vonatra, kényelmesen elnyújtózik, s megvárja, hogy a vonat elringassa. Szinte megremegett izgatottságában.
„Jaj, az a körhinta!” , szinte kuncogott révedezésében, mint egy bakfis. Már csaknem érezte, ahogy a fürtjeit fodrozza a szél, a bőrét perzseli az alföldi pusztaság hősége, és az orrába furakodik a tiszta, kamilla illatú balmazújvárosi levegő.
„Minden utcát végigjárok, amelyen sétált! A szobrához virágot viszek! Talán lesz ott egy körhinta is, olyan épp, mint amilyen a filmben volt. Talán…talán…”
A vágy, az álom eleven táncot járt Mari néni remegős, ráncos szemhéja előtt. Nem látott ő akkor már semmit azon kívül.
Annál inkább hallott.
Valami nagyon jó, akkor ért véget.
Füttyszó volt az, harsány, kocsmahangulatú, tapintatlan füttyszó. Kocsis szól úgy a lovának, meg ivócimborák jeleznek egymásnak azzal.
Ez mégsem az volt, attól sokkal rosszabb. Messzire tolták az álmokat, beletiportak a lepkeszárnyú révedezésekbe, harsányan kikacagták a vágyakat. Mari néni megütközött attól, erősen megütközött.
A körhinta tovatűnt, a szikfűszagú nyári este elillant.
A füttyszó azonban megmaradt. Éles, harsány füttyszó.
„Ember nem csinál ilyet nyílt utcán!” S Mari néni feje lassan a hang irányába fordult. Mereven, rezignáltan. Egy ponton megállapodott, majd várt. És várt tovább. Egészen addig, amíg a vér kiszaladt az arcából, az ajkai remegni kezdtek, a szemei kidagadtak, és valami óriási erő préselte a mellkasát, hogy utat keresve a száján keresztül kitörjön onnan.
– Hát szabad ezt, te disznó? Szabad? – üvöltötte. – Hogy a ménkű esne bele abba a füttyös jókedvedbe! Életen át gondoskodtam rólad, te meg egyszerűen füttyögni kezdesz, amikor az én dolgaim következnének? Gyalázat! Jobb volna már bizony a föld alatt! – üvöltött, és csak azt érezte, hogy álmai úgy törnek darabokra, mint böszme gyerek keze alatt a vizeskorsó.
Se szó, se beszéd megfordult, és aznap immár harmadízben megnémulva hazaindult. Otthon leroskadt a karosszékbe, bekapcsolta az álmait, és megbabonázva nézte a képernyőn, ahogy Soós Imre boldogan felnéz az égre:
„Repülünk, Mari, repülünk!”
*Fábri Zoltán: Körhinta (1955)
Fotó: pexels.com