A csend aranya – Íróműhely pályázat
Sietve készülődött. Délre rendkívül fontos kuncsaftot várt. Mindössze annyit tudott róla, hogy a férje a felső tízezerhez tartozik. Ijedten pillantott az ingére, amit 18 órája egy megfigyelő szerkezet díszített. Előző nap egy fejlesztő cég munkatársa kereste fel, s felajánlotta, részt vehet egy kísérleti programjukban. Kétkedve hallgatta, de amikor elhangzott az érte járó jutalom, gondolkodás nélkül beleegyezett. A feladat egyszerűnek tűnt: nem szabad megszólalnia egy teljes napon keresztül semmilyen körülmények között. De nem szabad otthon maradnia sem, el kell végeznie a napi teendőit.
Nem állíthatta, hogy élete legkönnyebb 18 óráján volt túl. Meg kellett magát értetnie egy idős, gyengén látó úrral a buszon, hogy le szeretne szállni. Rendelnie kellett egy mangós forró csokit papírlap és ceruza segítsége nélkül. A festéshez szükséges ecset eltört, annak helyébe is kellett egy új. Nehezen, de abszolválta a feladatotokat. Ám úgy érezte, ezek mind semmiségek ahhoz képest, ami most vár rá. Már előre izzadt a tenyere. Ahogy végig gondolta az előző napi eseményeket, hirtelen bizakodó mosoly jelent meg arcán. Álmában sem gondolta volna, hogy a hónapok óta egyre csak növekvő adósságára egy csettintésre megoldást kínál az élet. Az egy uncia arany a gondjait nem oldja meg teljesen, de legalább nem kell forgolódnia éjszakánként, hogy talán a mai az utolsó nap, amikor fedél van a feje felett…
Amikor megszólalt a déli harangszó minden fogadásra készen állt. Csengő hangja szűrődött fel, rápillantott karórájára, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy már csak öt órát kell kibírnia szótlanul. Úgy tervezte, a nagyon kritikus helyzetekre ott a papír és ceruza, azzal megértetheti magát. Megigazította az ingét, elvégezte az utolsó simításokat, és már hallotta is a lépcsőn felfelé közeledő léptek zaját. Negédes mosollyal az arcán nyitott ajtót. Egy hatalmas fűzős, abroncsos ruhát viselő termetes asszony állt előtte. Szemei kikerekedtek a látványától. Nem szokott hozzá, hogy egy portré elkészítéséhez glancba vágják magukat a hölgyek. Csak az ámulatából felocsúdva vette észre a nő mellett álló piszkafa fiút, 15 éves forma lehetett. Teljes sminkben és egyenes testtartással nézett farkasszemet vele az asszony.
— Üdvözlöm Művész úr! Szilágyi Ágnes vagyok, ő pedig a fiam, Krisztián.
Ösztönösen szóra nyitotta a száját, de az asszony közbevágott.
— Önnek, kérem, bemutatkozni is felesleges. Kárász Áron, hatalmas rajongója vagyok. Megtisztelő, hogy fogadott minket.
Hálás mosollyal meghajolt és beljebb invitálta a műterembe az anyát és fiát. Az asszony felszegett állal, gőgösen sétált a műterem közepéig, majd nagyon lassan körbe fordult. A környezet észrevehetően feszélyezte, alig láthatóan felemelte abroncsos szoknyáját, hogy ne érintkezzen a koszos földdel. Haja hatalmas —kontyban volt összefogva, mindössze néhány hajszála táncolt rakoncátlanul a füle mellett.
— Előre kell bocsátanom, hogy nehéz eset vagyok. Én mindig merev vagyok, mint a deszka. Mégis szeretném, ha úgy festene le, hogy egy másik, sokkal szelídebb oldalam jelenjen meg a festményen. Ön szerint meg tudja valósítani? – Kimérten nézett Áronra, aki bár erősen kételkedett, mégis egy határozott bólintással válaszolt.
Az asszonynak látszólag kielégítő volt a kurta válasza.
— Még sosem készült portré rólunk Krisszel. Segítene, kérem, hogy merre és hogyan kellene elhelyezkedni?
Áldotta az eget, hogy a nő irányítja a beszélgetést. Igyekezett minél barátságosabb mosollyal leplezni ellenszenvét, és készséggel odavezette őket az alkalmas helyre. Két széket helyezett egymás mellé. Az nő és a fia is leültek. De az asszony hirtelen felpattant, amennyire fel lehet pattanni egy abronccsal, és a saját székét szó nélkül átvitte a szoba egy távolabbi szegletébe.
— Így máris jobb. Maga mit szól? – várakozón tekintett Áronra, akit meglepett a kérdés.
Egyetértően bólintott, de még mindig középkorinak ítélte a látványt a korabeli ruhával és sminkkel. Úgy érezte, hogy egy kosztümös filmbe csöppent.
— Maga nem az a szószátyár fajta, igaz? – nézett rá sértődötten az asszony.
Szelíden megrázta a fejét. Krisztián ült a széken, kezei az ölében feküdtek, míg édesanyja a bal oldalán állt és kezeit a szék háttámláján nyugtatta.
— Már meg ne haragudjon, kedves, de igazán letűnt korokat idéz ez a hely. Hogy képes ilyen környezetben alkotni? – Az asszony kérdésében leplezetlen, de mégis őszinte kíváncsiság bujkált. Áron kénytelen volt elfordulni, hogy lenyugtassa magát. – Olyan levegőtlen itt, nem nyitunk egy kis ablakot? Menten megfulladok a fűzőmben. – A nő rezzenéstelen arccal elővette a legyezőjét és hevesen legyezni kezdte magát.
Az ablakhoz sietett és kinyitotta. A beáramló szél megcsapta az asszony haját, ijedten tette fejére a kezét.
— Inkább mégis csukjuk be…
Engedelmeskedett. Élesen szívta be a levegőt és erősen belenyomta körmeit a tenyerébe, hogy levezesse a feszültségét. Amikor megfordult, ismét mosolygott.
— Képtelen vagyok elképzelni, hogy ilyen környezetben maga lenyűgözőt tudna alkotni. Úgy értem nem kételkedem a tehetségében, hiszen számos munkáját volt szerencsém megcsodálni, de ebben a sötét lyukban… Ismerek több művész embert is, és meg kell vallanom, hogy mindegyik furcsa, de ön különösen az. Igazán modortalan és egyetlen szót sem szólt mióta itt vagyunk.
Kezdte elveszíteni az önuralmát. Ecsettel a kezében csak állt és szikrákat szórtak szemei. Most már leplezni sem akarta. Torkában dobogott a szíve, és elöntötte agyát a méreg, kezdett kijönni a sodrából. Hirtelen el is felejtette, hogy mi miatt kell csöndben maradnia már közel 24 órája. Az adósságtól és a nélkülözéstől való félelem azonban mozgásba hozta az agyát. Eszébe jutott, okosabb lenne kitalálnia egy fedőtörténetet. A torkához nyúlt és fintorgott egyet, mintha éles fájdalmat érezne.
— Oh, megfázott tán és elment a hangja?
Bólintott, leült a vászon elé és hosszasan nézte az elé táruló látványt, majd némán festeni kezdett. Megkönnyebbült, hogy megszabadult a további kellemetlen kérdésektől, végre átadhatja magát az alkotásnak. Eddig egészen könnyen ment ez a nap és nemsokára vége, kézbe veheti a jól megérdemelt jutalmat…
— Áron, kedves, mit használ a meghűlésre? Nem kéne inkább ágyban maradnia? Igazán nem szeretném, hogy miattunk romoljon az egészségi állapota.
Őszinte mosollyal nézett ki a vászon mögül, és megrázta a fejét. Letette egy pillanatra az ecsetet, egyik kezével a torkára mutatott, míg a másik kezével egy kört formált a hüvelyk- és mutatóujjával, a többit pedig eltartotta egymástól.
— Ne erősködjön, és nyugodtan engedjen a fájdalomnak, nem szégyen az! Ha tudná mennyiszer volt életem során meghűlésem, a hangszálaimra is számtalanszor ráment az a fránya betegség! Ha végeztünk nagyon szívesen megadom a gyógyszerek nevét. Krisztián is néhány nap alatt meggyógyul tőlük, igaz drágám?
Az asszony annyira gesztikulált, hogy elmozdult az eredeti helyéről. Két kezét egymáshoz közelítve jelezte, hogy az asszony menjen közelebb Krisztiánhoz. A nő megértette, és szó nélkül visszaállt eredeti helyére.
— Én magam is beteges voltam leánykoromban, az orvosok meddőnek tituláltak. Amikor elvett feleségül a drága férjem és megtudta, hogy nem lehet természetes úton gyerekem mindössze azt mondta: Ágikám, ne idegeskedjél, mert árt az egészségnek. Majd lesz, ami lesz, no, gyere ide tubicám.
Felpillantott a vászon mögül, és úgy tett mintha csak koncentrálna a műre, pedig a nőt nézte. Úgy vélte fiatalkorában egy igazán csinos, tűzről pattant menyecske lehetett. A szép évek, ha el is tűntek, végtelen bölcsesség és élettapasztalat csillogott a nő szemében. Festőként azt szerette a legjobban, ahogyan az emberek szép aprólékosan megnyílnak előtte. Érzéseiket, vágyaikat kendőzetlenül fedik fel. Nézte, ahogy az asszony a szemközti ablakra sandít és felszabadult mosoly terült szét az arcán.
— Igazán szép a kilátás innen. Lenyűgöz a zöld rét látványa, eszembe juttatja, amikor még kislány voltam… mondani sem kell még jóval időszámításunk előtt – halkan kuncogott saját viccén. — Imádtam édesapámmal a tanyán sétálni. Szép idők is voltak azok…
Nem egészen két és fél órája még mély ellenszenvet táplált az asszony iránt, de azóta gyökeresen megváltozott a véleménye. Sőt most, ahogy gyermeki öröm táncolt a nő szemében, ahogyan visszaemlékezett a múltjára, majdnem kicsúszott a száján egy elismerő szó, de észbe kapott az utolsó pillanatban. Inkább visszafordult a vászonhoz, és megörökítette a múltba révedő, nyugodt arckifejezést. A vásznon lévő alakok kezdtek teljes képet formálni.
— Oh, ez a váza! Pontosan ilyen vázát vett a néhai férjem, isten nyugosztalja. Olyan borzasztó ízlése volt szegénynek, de ezt mindig is imádtam! 20. házassági évfordulónk alkalmából vette, azóta is a nappalink központi részén foglal helyet. Nem emlékszik véletlenül, hogy honnan kapta? Esetleg örökölte?
Szeretett volna válaszolni, hogy hatalmas becsben tartja, mióta megtalálta édesanyja halála után a padláson. De csak megvonta a vállát, és egy néma nem tudomot formált az ajkaival. Alig várta, hogy leteljen a maradék másfél óra és megszólalhasson. Elmondhassa, hogy pont amiatt költözött erre a környékre, mert a végtelen nyugalom szállja meg a rét látványától, és Írország mesés tájára emlékezteti, ahova azóta szeretne eljutni, amióta az eszét tudja.
— Kérem, ne haragudjon rám, hogy ennyit locsogok. Mióta ment el a hangja, Áron? — kérdezte az asszony fürkészőn.
Próbált olyan arcot vágni, mintha csak azt fejezné ki vele, hogy nemrég. De nem sikerült, mert a hölgy hirtelen a szája elé kapott és ijedten beszívta a levegőt.
— Művész úr! Maga néma! Felismertem ám a jeleléseket, de azt hittem, hogy csak véletlenül használja őket.
Ijedten nézett a nőre, de az hevesen legyintett.
— Kár is tagadnia! Amikor próbálta elterelni a figyelmet a torkáról – kört formázott a hüvelyk- és mutatóujjával –, vagy amikor nemleges választ adott és hevesen rázta a fejét, miközben a jobb kezét kinyújtott tenyérrel rázta… nem árulom el senkinek, de hogy tudta ilyen sokáig eltitkolni?
Megdöbbenve hallgatta, és folyamatosan azt tátogta, hogy nem igaz, van hangja. De az asszony hajthatatlan maradt. Végül úgy döntött, felesleges magyarázkodnia, egyszer majd úgyis megszólal, aztán akkor a nő is rájön, hogy tévedett. Csak ült némán és festett tovább.
— Tehát ezért dolgozik ilyen szegényes környéken. Gondoltam is, hogy aki ilyen tehetséggel van megáldva és ilyen hírnévvel rendelkezik, az nem dolgozhat ilyen körülmények között. Most már minden világos. Nemrégiben vesztette el a hangját és azóta leágazóban van a szerencséje is.
Csendben telt a maradék idő. Elégedetten tekintett a képre, az utolsó simításokat leszámítva elkészültnek vélte. Sugárzó mosollyal az arcán állt fel és ment oda a párhoz, most már nyugodtan megmozgathatják végtagjaikat, végzett. Az asszony szinte futva szelte át a szobát.
— Édes istenem ez tökéletes! – A szemei is könnybe lábadtak a meghatódottságtól. – Ezek után főleg nem kérek sokat, ha azt mondom, hogy fogadja el a festmény árának háromszorosát! Néma ember ilyen mestermunkát…
A nő könnyei záporozni kezdtek, miközben a festmény helyett a fiát nézte. Végtelen szeretettel és szomorúsággal ölelte magához a törékeny fiút, aki meg sem mukkant eddig.
Csak tátogott, rázta a kezét, a fejét hevesen tiltakozva. Elővette a papírt, ráírta, hogy nem fogadhatja el a pénzt.
— De igen. Ragaszkodom hozzá. Látom, hogy a fogyatékossága milyen problémák elé állítja… látom, ahogyan szenved. Ne tagadja, kérem, ugyanazt látom az ön arcán is mint a saját gyermekemén minden átkozott nap. Születésekor az édesanyja, a húgom belehalt a szülésbe, Krisztián pedig siketen és némán született…
Ösztönösen rápillantott az órájára. Megütközve vette észre, hogy a kihívás időtartama már öt perce lejárt.
Nagyot nyelt.
Megrendülve nézte az előtte álló fátyolos tekintetű és a zaklatottságtól kipirosodott asszonyt, és a mit sem értő Krisztiánt.
Szólásra nyitotta száját.
Elhatározta, tiszta vizet önt a pohárba. Elutasítja a nagylelkű ajánlatot…
De képtelen volt megszólalni.
Mintha egy láthatatlan, hangszigetelt dobozba zárták volna a lelkét.
Nézte Ágnest és Krisztiánt. Őszinte sajnálatot érzett. De hiába. Egy sokkal átütőbb érzés kerítette hatalmába.
Az adósság dagályként mosta el minden érzését és gondolatát.
Nem bírt megszólalni.
Néma maradt.
Az asszony bátorítóan rámosolygott, letörölte a könnycseppeit, aztán a fiát kezén fogva kisétált a műteremből.
Foto: pixabay.com