Kovács Liliána: Magányos lurkók

by MGY

Az Íróműhely Kiskutya című pályázatának egyik nyertes novellája

Gyomorgörcs. Ezzel az érzéssel indul el Beni nap mint nap otthonról. Az iskolát nem lehet mennyországnak nevezni. Nem az összefirkált padok, a nyomasztó krétaillat vagy a percek múlva elérkező dolgozat miatt. Beni osztálytársai teszik a kisfiú mindennapjait pokollá.

Pont úgy, mint a hét bármely napján, beül a hátsó padba és a füzetét kinyitva próbálja kizárni a külvilágot: a vihogó gyerekeket, a viccelődéseket, a dicsekvéseket, kinek mije van… Beninek alig van valamije. Édesanyja szigorú, csak a munkájának él. Online értékesítéseket köt, és ebben a szakmában nem szabad megváratni a kuncsaftokat.

„Hé, Beni!” Ez az a mondat, ami majdnem minden nap elhangzik a második, jobb esetben a harmadik óra után. „Mit szólnál egy fogmosáshoz?” Olivér meg sem várja a választ, megemeli a partvist és az asztal felett tolja egyre közelebb a poros-koszos sertéket Beni arcához. A kisfiú ráborul a padra, a fejére húzza a kapucnit és összehúzva magát tűri, hogy a mocskos takarítóeszközt a fekete felsőjén tisztítsák meg a több éves szennytől. Az egész terem harsog a nevetéstől és a biztatástól, hogy hagyja magát, hamarabb szabadul. „Na, ne már! Büdös lesz a szád, ha nem mosod meg a fogad!”

Beni már bánja, hogy az előző osztálykiránduláson rászólt a fürdőszobából kilépő Kingára, hogy miért nem mosott fogat.  Összeszorítja az ajkait és némán fekszik a padon, bízva abban, hogy Olivér megunja, vagy végre belép egy tanár. Hét másodperc kell, hogy Márti tanárnéni megjelenjen, és mindenki a helyére szaladjon. Olivér a partvist a padok közé hajítja, és a helyére huppan. Beni kap 45 percet arra, hogy nyugta legyen.

A nap úgy vánszorog, mint egy túlsúlyos csiga. Az utolsó óra után Beni késlekedés nélkül hazafelé indul, s már előre várja, hogy befejezze a házi feladatát, mert akkor leülhet játszani a plüsseivel. Ahogy belép a konyhába, megcsapja a finom krémleves illata, és egy pillanatra meg is feledkezik a házi feladatról és a plüssökről. Éhes. Az iskolában ritkán eszik a hasát szorító idegesség miatt, így a reggeli után a késői ebéd igazi megváltás. Anyja éppen a mosogatóba teszi a tányérját, miközben Beni lehúzza magáról a kabátot, és a tűzhelyen lévő lábashoz lépve egy új edénybe szed magának az ételből.

„Ez meg mi rajtad?” Emeli meg a kapucniját az anyja. Beni értetlenül néz fel rá. Jaj! Meg is felejtkezett a partvisról! A pulóvere csupa piszok, az édesanyja pedig egyetlen dolgot utál jobban annál, ha megzavarják munka közben. A koszt. „Hogy mersz hazajönni ilyen mocskos hacukában?!” „Sajnálom, anya, de Olivér megint…” Igyekszik menteni magát. „Az, ha nem tudsz vigyázni a ruháid tisztaságára, nem más hibája!” Kiemeli a tányért Beni kezéből, a pultra teszi, a levesre pedig ráborítja a fedőt. „Menj a szobádba, és gondolkozz el rajta, hogy kire akarsz szégyent hozni Benjámin! Mert rám nem fogsz, az már biztos! Ha még egyszer piszkosan jössz haza, nagyon megemlegeted!

Beni korgó gyomorral ül le az íróasztala elé, és a nekilát a házi feladatainak. Este hatra fejez be mindent. Az édesanyja bent ül a szobájában, Beni kisettenkedik a konyhába egy kis levesért.

Másnap, a kora reggeli szitáló eső lepereg a kabátjáról, de a sáros talaj szomjasan issza magába a vízcseppeket. Ma újra megtapasztalja a szorongást, amint megérkezik az iskola kapujába. Nem akar bemenni. Nem akar találkozni Olivérrel, Kingával, sőt még Márti nénivel sem. Hosszú perceknek érzi a tétova pillanatokat, mindaddig, míg a háta mögött éles dudaszó kíséretével meg nem áll egy autó. Beni megpördül, és tekintetével fellel egy fekete gombolyagot az autó lökhárítója alól kiszaladni. A hosszú fülei és mellső mancsai felverik az aszfalt mélyedéseiben felgyűlt vizet bőrig áztatva a kis jószágot.

A fiú figyelemmel kíséri, ahogy a szőrmók behúzza magát az utca túloldalán húzódó árok vízelvezetőjébe. Vajon baja esett? A tanórával mit sem törődve átvág a zebrán, egyenesen ahhoz a vizes árokhoz, ahol a kiskutya meghúzta magát. Beni beleereszkedik a bokáig érő vízbe. „Hé, kishaver.” Szólítja a kiskutyát. „Láttam, hogy elütöttek. Jól vagy?” Felötlik benne, mit mondott az anyja. A cipőjére néz, ami már át is eresztette a nedvességet. Már mindegy. Letérdel és lehajol, hogy belenézhessen a csatornába. A fekete gombóc ott van, látja. Reszket, nyüszít, morog. „Nem foglak bántani.” Suttogja barátságosan, aztán nyúl érte. A kicsi beljebb húzódik, s mintha figyelmeztetően felé is kapna, Beni azonnal visszakozik. Nem akarja, hogy megharapják.

Hogyan nyerhetné el a bizalmát? Megvan! A szendviccsel! Táskájából kibújva halássza elő a zacskót, és a szendvicsből a vajas párizsit nyújtja az apró száj felé. Egyetlen szagminta, majd éles tejfogak mélyednek a szalámiba. Beni a második falatot is odaadja, de ezért már megdolgoztatja új barátját: távolabb tartva tőle kijjebb csalja az üregéből. A harmadiknál meglátja a fejét, aztán pedig magát a kocsonyaként reszkető pöttömöt. Vizes kezével nyúl a meleg testért, aztán megsimogatja. A kiskutya remegve, hátracsapott füllel és behúzott farokkal, nagy, rémült szemekkel nézi őt, mintha az a kényeztető kis kéz bármelyik pillanatban a véget hozhatná el a számára.

„Nagyon fázol, ugye?” Kérdezi Beni vacogva. A lábában tobzódó víz és az iszapba ágyazódó térde is elérzéktelenedett a hidegtől. Lehúzza a kabátja cipzárját, majd a hónaljánál megfogja a kiskutyát és a mellére emelve bebújtatja a kabátja alá. Hogy a ficánkoló kölyök ki ne csússzon a kabátja derekánál, magához öleli. „Nem kell félned, vigyázok rád.” Suttogja.

Hamar kikecmereg az árokból, és hazafelé veszi az irányt. Otthon egyedül a kabátot hagyja magán, minden mást, ami vizes lett, a szennyes tartó legaljába gyömöszöli. Hallgatózik. Mikor meghallja, hogy az anyja épp egy külföldi partnerrel tárgyal, megnyugszik. A kiskutyát sietve átcipeli a szobájába, aztán be is zárkózik. Hogy ne hagyjon nyomot, az ágyon lévő barna plédet leteríti a parkettára, s egy tiszta törülközővel áttöröli a sötét gombócot. „Nevet kellene adnom neked!” Hadarja izgatottan. „Olyan fekete vagy, mint a szén. Vagy mint az a cukorka, amit a nagymamám adott mindig, mikor meglátogattuk. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem és meghallgatott.” Ahogy nézi ezt a kis szőrmókot és a nagy fekete szemeit, akaratlanul is a mamája jut eszébe. Kétsége sincs, hogy Negró, ezt a nevet adja neki, mert ez volt a cukor neve is, ugyanolyan figyelmes, mint amilyen a nagymamája volt. „Tegnap Olivér megint az arcomba nyomta a seprűt, összekoszolta a pulóveremet, amiért anya leszidott.” Negró hátra csapja a füleit, mintha azt mondaná: „Szegénykém…” Beni rámosolyog a kölyökre, aztán lehajol és megöleli. „Minden rendbe jön, meglátod.”  Ezt a vigaszt érti Beni, amikor Negró arcon nyalja. Nedves nyelve olyan, mint a párizsi, és még az illata is hasonló.

A nap hátralévő részében ki sem mozdulnak a szobából. Egész délután játszanak, aztán Negró, kifáradva összegömbölyödik a szőnyeg bolyhain és elalszik. Beni hagyja pihenni új barátját, előveszi a kötelező olvasmányt, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Egy óra elteltével Negró új életre kel: álmosan harapdálni kezdi a kemény borítású könyv szélét. Ez már nem játék, mert kölcsönzött kötet, s büntetésül Beni rápöccint Negró orrára. A kiskutya sértődötten rámered. Mivel választ nem kap, vakkant egyet, s Beni ijedtében odakap a szájához, hogy hallgasson. Negró nem érti, morog, csahol, csattogtatja tejfogait. Játszani akar. Hirtelen kinyílik az ajtó. Beni édesanyja döbbenten mered a hosszú fülű kis jövevényre.

„Mi ez?” Vonja kérdőre fiát, de még nem elég mérgesen ahhoz, hogy Beni észbe kapjon. Bűntudat nélkül, boldog mosollyal válaszol: „Ő Negró, anya. Az utcán találtam, elütötte egy kocsi, és fázott.” Az anyja hosszan nézi őket, aztán belép a szobába, és a vizes-sáros szennyest Beni elé dobja. „Megmondtam, hogy vigyázz a ruhádra, nem? Erre hazaállítasz egy korccsal. Tedd ki a házból, most, rögtön! Egy állat csak összepiszkít mindent és betegségeket hordoz.” Beni ajka lekonyul és magához vonja kedvencét. Nem! Nem válhat meg tőle! „Szeretem, anya. Kint esik és hideg van. Ő játszik velem és neki is szüksége van egy barátra. Ő meghallgat, odafigyel rám, mert neki nincsen munkája. Etetni fogom, fürdetni, megtanítom, hogy legyen szobatiszta. Mindenre. Bármit megteszek, hogy megtarthassam! Hetente kitakarítok!” Még ha utál is takarítani. „Rendszeresen leviszem sétálni, mert a friss levegőre nekem is szükségem van.” Az anyja karba teszi a kezét, jelezve, nem tűr ellenvetést. „Negróval fogok foglalkozni ahelyett, hogy zavarnálak a munkádban.” Próbálkozik tovább, de mikor ez sem hat, már semmi sem állhat a könnyei útjába. Magához öleli Negrót. „Nagymama óta nem volt senki, aki figyelt volna rám.” Suttogja a kutya fülébe, amire az anyja felkapja a fejét: „Mit mondtál?” Beni leengedi a karjait, Negró kiszabadul az ölelésből, de nem mozdul el kisgazdája öléből, inkább csak nézi annak könnyes arcát és vöröslő szemeit. Beni felemeli a fejét és egyenesen az anyja szemébe néz. „Téged csak a munka és a tisztaság érdekel. Mikor beszélgettél velem bármikor is azon kívül, hogy mennyire vagyok piszkos? Mikor volt utoljára az, hogy megöleltél?” Kérdezi szipogva, miközben a könnyeit törölgeti. „Negró meghallgat, figyel rám, megpuszil, játszik velem, megengedi, hogy megöleljem… a legjobb barátom és az egyetlen is.” Uralkodva a zokogásán még a lélegzetét is visszafolytja. Anyja úgy magasodik előtte, mint a bíró, akinek ajkán ott ül a végítélet. Hosszú másodpercekig néznek egymásra, végül az édesanyja határozottan így szól:

„Akkor öltözz fel, és vegyünk egy nyakörvet, amire ráírhatjuk a nevét.”

Népszerű kurzusok: kreatív írás  regényírás  újságírás

Foto: pixabay.com – Göbölyös Péter – cco licenc

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy