Hogyan tanít történetet írni egy anekdota?  – 1. rész

by MGY

Kreatív írás – minden előzetes magyarázat nélkül, íme egy anekdota, vagyis történet…

A történet

Két öreg házaspár hajt autójukkal a német autópályán, pontosan 81 km/órával.
Egy rendőr megállítja az autójukat.
Az egyik öreg megkérdi:
– Túl gyorsan hajtottunk?
Erre a rendőr:
– Nem, de miért mennek ilyen lassan?
Öreg:
– Miért, gyorsabban is hajthatnánk?
Rendőr:
– Persze, itt 130 km/órával nyugodtan mehetnek.
Öreg:
– De a táblán az áll, hogy A81.
Rendőr:
– Igen, és?
Öreg:
– Hát, gondoltam, hogy akkor 81 km/órával kell mennem.
Rendőr:
– Nem dehogy, az csak az autópálya száma.
Öreg:
– Ja, vagy úgy! Köszönöm a felvilágosítást!
Majd a rendőr benéz az autó hátsó ülésére, ahol két kővé dermedt, tágra nyílt szemű öregasszony ül. Erre megkérdezi a rendőr:
– Mi baja van a hátul ülő két idős hölgynek? Talán nem érzik jól magukat?
Erre a másik öreg úr:
– De, de. Csak most jöttünk a B252-esről!

 

A fikcióelemek

Elsőre vegyük sorra történet un. alapvető fikcióelemeit, és vizsgáljuk meg, mi a szerepük és hogyan hatnak a történet egészére – miként válnak valóban kreatívvá…

# Helyszín és időpont

Minden történetnek van konkrét helyszíne és időpontja. Egy történet nem játszódhat tértől és időtől függetlenül, nem játszódhat „vákuumban”.

A helyszín itt az autópálya, az időpont érzékelhetően nappal. (Semmi sem utal arra, hogy sötét lenne.)

Ez elvileg elég is. Csakhogy – épp a poén miatt – mégis kevés lenne. Hiszen a félreértés épp a konkrét (A81-es) autópályából fakad.  Tehát itt egy olyan „tempó” (vagyis tábla, sztrádanév) szerepel, amiért nem jár büntetés (se a gyorsaság, se a lassúság miatt), és reálisnak is tűnhet.

De pontosítsunk. A helyszín nem egy autópálya, hanem a *német autópálya. Sőt két autópálya. Az olvasónak talán nem is jut észébe, de az írónak tudnia kell: a német autópályákon vannak olyan szakaszok, ahol sebességkorlátozás nélkül lehet haladni. Ez az apró háttérmozzanat valójában hitelesíti a csattanót is.

Amikor az író helyszínt választ a történetének, nem mindegy, mi a helyszín. Ez a történet nem játszódhat például egy városban, mellékúton, földúton… Ennek a történetnek az egyetlen hiteles helyszíne a német autópálya. (Apróság? Dehogy!)

Egy jó történetben a helyszín soha nem esetleges. A helyszín kölcsönhatásban áll a történettel, segíti a történet kibontakozását és *hitelesíti is.

# Karakterek

Négy *öregember, köztük az egyik az idős sofőr (a főszereplő) valamint egy *rendőr (az antagonista…?)

Egyik szereplő sem mellékes, mindnek van a történetben jelentősége és szerepe. Egyikük sem felesleges, a hátul ülő két öregasszony is hozzájárul a történet megértéséhez. Nélkülük nem is működne! De a másik öreg férfi nélkül sem. Hiszen ő az, aki – magyarázatként – kimondja (kikotyogja) a csattanót.

[Főszereplő

Könnyű belátni – sztereotipiára építve ugyan –, hogy a főszereplő, a sofőr nem véletlenül egy öreg ember. Ha fiatalok vagy középkorú lennének, nem hatna úgy a történet.

Vedd észre, hogy maga a történet nem csak úgy megtörténik, hanem éppen a karakter(ek) „jellemvonásaiból, tulajdonságaiból” fakad! Méghozzá az idős férfi, a sofőr *tudatlanságából és félreértelmezéséből, az asszonyok és a férfi utas kiszolgáltatott „engedelmességéből és szintúgy tudatlanságából”. Hiszen mind a négyen „elfogadták és beletörődtek”, hogy a tábla szerinti tempóban kell haladniuk.

Vagyis sem a helyszín, sem a karakter(ek) nem estelegesek, egymásba fonódnak, egymásra épülnek.

[Antagonista

A történetek többségében a főszereplőnek egy ellenféllel kell megküzdenie. Itt is. Vagy nem?

A történet elején a rendőr – megint a sztereotipiára építve – antagonistaként jelenik meg, úgy, mintha majd a sofőrnek vele kellene megküzdenie. Ám a felsejlő konfliktus valójában se nem mérgesedik el, se nem válik élessé…

Kiderül, csak a *látszat az, hogy a rendőr az antagonista. A valóságban azonban nem. Épp ellenkezőleg, Segítő és támogató.

A látszatra építés, ha hiteles, egy történetben fontos fikcióelem lehet.

Na, de akkor, hol az antagonista?
És hol a konfliktus?

# Konfliktus

Mindig a konfliktus mozgatja a történetet.

*Karakter + konfliktus = sors/történet.

Itt a konfliktus nem csak *külső. Sőt, a külső konfliktus (a rendőr) valójában hozzásegíti a sofőrt, hogy felismerje: tévedett, hibázott, félreértett. Hogy feloldhassa a belső konfliktusát, tudatlanságát.

Vagyis itt az igazi konfliktus *belső konfliktus. A belső (vagyis tudatlanságból, félreértésből) fakadó konfliktus az, ami korábban, az előző sztrádán életveszélybe sodorta őket. És ez a konfliktus oldódik meg a dialógus végére – egy poén kíséretében, pontosabban: egy ráerősítő csattanóval.

# Fordulópontok és klimax(ok)

Minden történet lépésről lépésre, de nem kiszámíthatóan, hanem fordulópontok által előre lendülve halad a végkifejlet felé.

[Alaphelyzet:
Két öreg házaspár hajt autójukkal a német autópályán, pontosan 81 km/órával.

Az alaphelyzet és a történet indítása fontos. Itt kelti fel az író az érdeklődést. (Egy anekdotának is van alkotója, írója – legfeljebb nem ismerjük a nevét.) Itt veti ki a horgot… amivel az olvasót fogva tartja. Az un. horog itt egy nagyon egyszerű szám: 81 km/órával. Ha 80 lenne, az ugye a megszokott limit… A pontosan 81 azonban fura és különös… Felmerül a kérdés: miért? (És máris horogra akadt az olvasó, tudni akarja, miért…)

[Első fordulópont
A rendőr megállítja az autót… na, most mi lesz?

Az első fordulópont gyakran magával a konfliktussal esik egybe. Itt is.

[Második fordulópont
Kiderül, nem a gyorshajtás a megállítás oka, az öreg sofőr 130-cal is mehetne…

Akkor miért ment ilyen lassan az autó?

Látható, minden fordulópont újabb kérdést szül. (Valójában újabb „konfliktust”)

[Harmadik fordulópont
Kiderül, az öreg félreértelmezte a táblát…
Ennyi?

Itt akár a történetnek vége is lehetne, lehetne akár ez a csúcspont (klimax) és a végkifejlet. Hiszen minden kiderült, minden a helyére kerül, a történetnek  vége… Ez azonban csak egy kis enyhe mosolyt fakasztana, legyintést: ja, ezek az öregek…

Sőt! Nem lett volna értelme így megjeleníteni, így ábrázolni ez a helyzetet. Elég lett volna elmesélni,

Képzeljétek, egy rendőr megállított egy autót, mert gyanúsan lassan haladt az autópályán. És kiderült, az idős sofőr azért hajtott lassan, mert azt hitte, hogy a sztráda tábláján lévő A81-es jelzés azt jelenti, csak 81-es sebességgel haladhat. Ennyi.

Ám akkor jön az igazi csúcspont – és a meghatározó, végső fordulat… itt dől el minden, itt dől el, hogy a főszereplő nyertes vagy vesztes… Igen! Nyertes vagy vesztes. (És ez nem azt jelenti: elengedi-e a rendőr vagy sem… mert azt már tudjuk, 81-ért nem jár büntetés, csak fura…)

[Klimax-csúcspont
A rendőr behajol az ablakon, és látja a két megdermedt asszonyt… mi lehet az oka?
Jön a csúcspont. Az, ami magyarázatot ad. Ám a csúcspont itt egyben a megoldás és a végkifejlet is.
Kiderül: Az autó a B252-es sztrádáról érkezett.

Most van az a pont, hogy a vicc-anekdota mesélője elkezdi magyarázni – mindenki legnagyobb bosszúságára: „Értitek? B252, az öregek…értitek…azt hitték az is a sebességre vonatkozik… és 252 kilométeres sebességgel téptek…”

De itt most nem a magyarázatról lesz szó!
Hanem arról, hogy úgy értjük meg a történetet, hogy az egyes elemeket összerakjuk magunkban, anélkül, hogy az író a fülünkbe súgná, a szánkba rágná a magyarázatot. Anélkül, hogy az anekdota írója – a „biztonság kedvéért” – belekotyogna, anélkül, hogy direkt irányítana! Mert az lenne a legrosszabb. Nem is kell.

Mert az olvasóban összeáll a kép, és amikor hirtelen összeáll (mert minden információ megvan hozzá!), a váratlan felismerés és „kisülés” készteti nevetésre…

Egy jó történet akkor működik igazán, ha minél kevesebb direkt és közvetlen magyarázat kell a megértéshez. Ha a történet önmagáért beszél.

Azt mondtam, a klimax az a pont, ahol kiderül, győz vagy veszít a főszereplő.
Itt nem? Dehogynem.

Hiszen kiderül: a négy öreg, élükön a sofőrrel röviddel azelőtt 252 kilométeres sebességgel száguldozott, nem mentek neki semminek, nem sodródtak le, nem ütköztek, nem kavarták össze a forgalmat. Simán túlélték, győztek… Mert ez nem kis teljesítmény… Ahogy mondani szokás: nem semmi!

De győztes azért is, mert az öreg belátja, hogy tévedett, felülírja a saját tudatlanságát – igaz, némi kis külső, vagyis rendőri segítséggel.

Egy történetben a feszültségteremtés hatásos eszköze, ha a látszólagos antagonistáról végül kiderül, hogy nem ellenfél, hanem épp ellenkezőleg, segítő barát. A fordulat az olvasóban nem csak váratlan meglepetést, de  igen erős érzelmi impulzust is generál. 

Következő: narráció, dialógus, klimax és végkifejlet…

Í®j örömmel!

Népszerű kurzusok: kreatív írás  regényírás  újságírás

Foto: pixabay.com

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy