Hogyan tanít írni egy anekdota – 2. rész

by MGY

> Az első részben áttekintettük a helyszín, az időpont, a karakterek, a konfliktus szerepét egy történetben, és azt is, hogyan működnek és hatnak. Áttekintettük a történet fordulópontjait is, eljutva a klimaxig és a végső fordulatig.

Most a narráció szerepét, a dialógus és a végkifejlet-fordulat hitelességét vesszük górcső alá.

# Narráció

Tévesen sokan leírásnak nevezik. Annál sokkal fontosabb.

A narráció határozza meg alapvetően a történet nézőpontját.

A narrációból derül ki, hogy mondjuk E/1 vagy E/3 a nézőpont. Vagyis kinek a nézőpontja által, kinek a szemszögéből szerveződik a történet. És ez a történet során nem keveredhet, nem váltogatható (van kivétel, de az most nem téma).

Itt a nézőpont *un. dramaturgiai E/3. Az írói nézőpont csak azt közli, amit az olvasó „láthat” és „hallhat”. Kívül marad a történeten, csak közvetít, csak láttat és hallat. Semmi több.

Nem magyaráz, nem irányít, távol tartja magát a történettől és az olvasótól (nagyon helyesen!).

A nézőpont azt is meghatározza, mi kerülhet a narrációba, és mi nem. Egy E/3 dramaturgiai nézőpont narrációjába például nem kerülhet a szereplők gondolata.

Itt alig van narráció: Két öreg házaspár hajt autójukkal a német autópályán, pontosan 81 km/órával. Egy rendőr megállítja az autójukat. /Az egyik öreg megkérdi…/ Erre a rendőr… Innentől a narráció csak azt jelzi, ki szólal meg… (öreg / rendőr / öreg / rendőr / öreg / rendőr / öreg) … Majd a rendőr benéz az autó hátsó ülésére, ahol két kővé dermedt, tágra nyílt szemű öregasszony ül. Erre megkérdezi a rendőr… Erre a másik öreg úr…

Tehát pont annyi, amennyi a történet pontos megértéshez és a dialógus pontos követéséhez kell.

A narráció nem liheg az olvasó nyakába, nem viselkedik úgy, mint a rossz viccmesélő, aki utóbb elkezdi magyarázni, mit hogyan kell érteni – vagy, ami még ennél is rosszabb lenne, ha már közben elkezdi… mert akkor megfosztja az olvasót az olvasás és megértés, a történet átélésének élményétől.

Ki is hagyhatnánk a narrációt az első sorok kivételével? Elvileg igen, akkor is érthető lenne:

[Két öreg házaspár hajt autójukkal a német autópályán, pontosan 81 km/órával. Egy rendőr megállítja az autójukat. Az egyik öreg megkérdi: ]

– Túl gyorsan hajtottunk?
– Nem, de miért mennek ilyen lassan?
– Miért, gyorsabban is hajthatnánk?
– Persze, itt 130 km/órával nyugodtan mehetnek.
– De a táblán az áll, hogy A81.
– Igen, és?
– Hát, gondoltam, hogy akkor 81 km/órával kell mennem.
– Nem dehogy, az csak az autópálya száma.
– Ja, vagy úgy! Köszönöm a felvilágosítást!
– Mi baja van a hátul ülő két idős hölgynek? Talán nem érzik jól magukat?
– De, de. Csak most jöttünk a B252-esről!

Tényleg attól lesz jobb, hogy a sorok közé oda van írva: Öreg és Rendőr?

De hiszen felváltva beszélnek, és jól követhető, ki mit mond…

Nos, igen, de ha végig olvastad ebben a formában, bizonyára érezted, hogy gyors tempóban szinte „összefolynak” a megszólalások. Az olvasó arra kényszerül, hogy úgy vágtasson, mintha egy lóversenyen lenne…

Mi lenne, ha un. címkéket kapnának a megszólalások.

– Túl gyorsan hajtottunk? – kérdi az egyik öreg.
– Nem, de miért mennek ilyen lassan? – érdeklődik a rendőr.
– Miért, gyorsabban is hajthatnánk? – csodálkozik az öreg…

Ha végig rakosgatnánk un. címkével, akkor két hibát követnénk el.  A címke, ugyanazt mondaná, mint már maga a dialógus, a megszólalás. Túl gyorsan hajtottunk? – ez már maga egy kérdés, minek ismételni, utána írni azt, hogy – kérdi… ugyanez igaz, az érdeklődikre, és a csodálkozikra is.

Ráadásul ezek az un. címkék a dialógus után csak fityegnének, és itt meg lelassítanák, egysíkúvá tennék a dialógus tempóját. Minden megszólalás elszürkülne, és úgymond lekonyulna.

De mégis van címke! Van. De nem címkeként, hanem önálló narrációként. Nem a dialóguselemek után, hanem elfőttük.

Öreg:
– Miért, gyorsabban is hajthatnánk?
Rendőr:
– Persze, itt 130 km/órával nyugodtan mehetnek.

Azon túl, hogy szikáran követhetővé teszi a dialógust, egyrészt, és ez se mellékes, lassítja a dialógus pergését, vagyis nem engedi az „egybeolvadását,” másrészt előzetesen egy kis hangsúlyt is ad a párbeszédelemeknek.

# Dialógus

A dialógus és a narráció nem független egymástól.

Miként a narráció nem csak dísz, nem tipográfiai elem, nem puszta átkötés, és nem is arra szolgál, hogy a dialógust megtörje – úgy a dialógus sem csak arra szolgál, hogy szellősebb legyen az oldal, nem az a dolga, hogy ne riasszák el az olvasót a tömött sorok.

A jó dialógus jellemzi és megkülönbözteti a karaktereket és előre lendíti a cselekményt.

A dialógus a szereplők között zajlik, vagyis nem direkt az olvasónak szól, nem mankó az olvasó számára.

A jó dialógusnak nincsenek felesleges, töltelék szavai. És a jó dialógus nem akar igazi, a hétköznapi beszélgetés másolata sem lenni.

Észrevetted, hogy az anekdota dialógusa milyen „takarékos”, nincs köszöngetés (jó napot és társai) és nincs benne felesleges töltelékszó? Az öreg máris a lényegre tér, nem „húzza az időt”, nem kérdezi például: Jó napot, biztos úr, miért kellett megállnunk…

Nézzük, hogy épül fel a dialógus.

[A dialógus első része a megbeszélés.

Csak a sebességre koncentrál. És tisztázódik is egy félreértés.

Az öreg első mondata azonnal a lényegre, a sebességre kérdez rá. Nem húzza az időt, és nem tereli el a dialógust a lényegről. És teljesen érzelemmentes!

Például kezdődhetne ilyen életszagúan is a párbeszéd: – Jó napot, biztos úr, jajj, talán valami szabálytalanságot követtünk el? / – Nem, csak nem értem, miért mennek ilyen lassan. Érthető lenne ugyan és folytatódhatna a dialógus is – de kiveszne belőle a gyorsan-lassan-gyorsabban-130km/óra ritmusa… és teljesen feleslegesen egy kis érzelem-szorongás is belekeveredne (jajj, talán…)

De:

– Túl gyorsan hajtottunk? / – Nem, de miért mennek ilyen lassan? /– Miért, gyorsabban is hajthatnánk? / – Persze, itt 130 km/órával nyugodtan mehetnek.

Csakhogy …a jajj, talán a főszereplő, a sofőr tudatlan magabiztosságának is ellentmondana … , nem passzolna hozzá, és nem is működne jól a történet…

[A dialógus második része egy csipetnyi konfliktus.

Egy kis vita. Az öreg ugyanis ellentmond. Itt sincs érzelem, csak információ. Az öreg stílusa, tömör mondata(i) egy fajta magabiztosságot is tükröznek. (Az más kérdés, hogy ez a tudatlanságból fakadó magabiztosság, mint utóbb kiderül, amúgy életveszélyes…) És így az is belátható, hogy miért nem kezdődhetne a dialógus mondjuk a jajj, talán felütéssel…

Az öreg állítása (De a…) ellentmondása és a rendőr válasza (Igen, és?) mutatja, hogy „nem egy nyelvet beszélnek”. Nem ugyanaz a tudásuk a helyzetről. Itt keletkezik úgymond egy pillanatnyi *feszültség.

– A táblán az áll, hogy A81.
– És?
– Akkor 81 km/órával kell mennem.
– Nem, az az autópálya száma.
– Köszönöm a felvilágosítást!

Ja, hogy ez nem igy van az eredetiben?
Nem, mert ez a szikár szó-váltás nem lenne együttműködő, az öreg továbbra is makacs magabiztosságra utalna, és alighanem a párbeszéd hamar fordulatot venne… legalább is hangnemében. Tehát a dialógus nem véletlenül és nem esetlegesen folytatódik igy:

De a táblán az áll, hogy A81.
Igen, és?
Hát, gondoltam, hogy akkor 81 km/órával kell mennem.
Nem, dehogy, az csak az autópálya száma.
Ja, vagy úgy! Köszönöm a felvilágosítást!

Itt már vannak un. töltelékszavak. Igen, de a „töltelékszavak” mutatják-érzékeltetik az öreg elbizonytalanodását is.

A „töltelékszavak” mintegy jelzik, a főszereplőben elindult egy belső folyamat (változás!) a felismerés… minimum annyi, hogy rosszúl értelmezte a táblát.

Minden jó történet valójában egy külső és belső változás. A főszereplő miközben eljut A-ból B-be, valamit felismer, és valamit megváltoztat.

Itt nem a KRESZ táblák jelentését változtatja meg (külső), hanem a KRESZ táblák értelmezését önmagában (belül) – és alighanem rádöbben, mekkora kockázatnak tették ki magukat.

(Nem is véletlen, hogy a csattanót, a B252-es sztrádát nem a sofőr közli, hanem a másik utas kotyogja ki…)

A rendőr válaszai a helyzethez való alkalmazkodását mutatják, nem keményit be, hagyja, hogy kiderüljön az öreg gondolkodása, nem „rekeszti belé” a szót: – Miért, mi köze van ennek, ahhoz, hogy lassan haladt? / – Hát maga mikor vizsgázott utoljára… És hasonlók.  A mondatkezdő „töltelékszavak” -ban is van egy rendszer.

Tudom, ez a legfélelmetesebb. Hogy egy történet csak akkor működik jól, ha minden a helyén van, stílusában is, és a történetben, a dialógusban van egy belső kohézió és rendszer….  Vagyis nem elég csak úgy „hozomra” írni. Még egy anekdotát sem, sőt.

# Végkifejlet – klimax és fordulat.

A végkifejlet nem szükségszerűen egyben fordulat is. Krimikben például igen. Akkor a klimax és a fordulat többnyire egybe esik. (Egy kalandregényben vagy fantasyban például nem.)

A dialógus utolsó két eleme az anekdotában szereplőket is vált. (De már az első sortól kezdve jelen vannak, nem hirtelen kerülnek oda.)

Amikor már úgy tűnik, hogy dialógus lezárva, a helyzet tisztázódott, és mindenki „okosabb lett” (a rendőr is megtudta, megértette a lassúság okát) – jön egy váratlan fordulat. Megszólal a sofőr melletti utas. A másik öreg.

Amit mond, abból nem derül ki egyértelműen, hogy közben felfogta-e a maga teljességében a helyzetet. (Alighanem csak félig, mert akkor nem szólalt volna meg.) De annyi pont elég, hogy úgymond racionális magyarázatot ad, miért ül merev-ijedten a két hátsó utas.

A fordulat váratlan, meglepő, de nem hirtelen és előkészítés nélküli. Egy hiteles fordulat nem lehet „égből pottyant”!

Egy fordulat akkor hatásos igazán, ha következetes, de mégis kiszámíthatatlan. A fordulat, a csattanó csak az előzményekre építve képes hitelesen hatni, az előzmények fényében válik fordulattá. Nem pedig hipp-hopp a cilinderből elővarázsolva.

A narráció a történet ezen pontján ismét fontossá válik. Elvileg e nélkül is érthető lenne a dialógus, hiszen a kérdésből kiderül, kire vonatkozik. (Elég lehetne annyi: Ésmi baja van a hátul ülő…). Egy puszta és is jelezhetné, hogy a rendőr máshova néz, és témát vált…

Csak hogy a fordulatot, a csattanót elő kell készíteni, rá kell fókuszálni, rá kell előzetesen a figyelmet irányitani.

Lehetne rosszul is. Mondjuk így.

A sofőr mellet ülő utas erre hátrafordult a két megdermedt feleséghez.
– Na, most már megnyugodhattok, nem fogunk úgy száguldozni, mint a B252-esen.

Nevetne valaki? Pedig ott a poén és a váratlan fordulat is. Csak nincs felvezetve, direkt, és a másik öreg nem csak közli a poént, de meg is magyarázza.

A poént, a fordulatot fel kell vezetni, meg kell érlelni! Nem lehet rövidre zárni. Nem szabad elkapkodni, összerántani. És nem szabad megmagyarázni.

Az anekdotában ez három fázisú: 1. a rendőr a hátsó ülésre néz… 2. aggódva kérdez… 3. átveszi a szót a másik öreg és kimondja „nagy ártatlanul” a poént…

Majd a rendőr benéz az autó hátsó ülésére, ahol két kővé dermedt, tágra nyílt szemű öregasszony ül. Erre megkérdezi a rendőr:
– Mi baja van a hátul ülő két idős hölgynek? Talán nem érzik jól magukat?
Erre a másik öreg úr:
– De, de. Csak most jöttünk a B252-esről!

És miért erős a fordulat? Mert a helyzetnek és dialógusoknak egy másik és újabb – elképesztő – értelmet ad. Visszafelé átértelmezi a helyzetet.

Egy jó történet végén nincs és nem is kell további magyarázat. Nincs összefoglaló.

Hát itt sincs. Remélem, itt sem hiányzik már.

Í®j örömmel.

> Az első rész

 

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy