Szodoray-Parádi Abigél: Bárki…

by MGY

A Memory24 pályázat győztes novellája

 

Sötét van. Kinyitom a szemem, majd becsukom, de vaksötét vesz körül. Az érdes kötél felhorzsolta a csuklómon a bőrt, minden mozdulat fáj. A földön fekszem. Az arcom a jéghideg járólaphoz ér. Kezeim szorosan összekötve. A tompa fájdalom a tarkóm környékén egyre erősebb. A vér összecsomósodott a hajamon, rászáradt a nyakamra. Az elmúlt 24 óra eseményei töredezetten bukkannak fel, de tisztán emlékszem a reggelre. Az alvó kedvesem domború hasának ívére, a benne lüktető pici élet gondolatára, a mellette szuszogó picike testre. Emlékszem az érzésre, hogy ott vannak. Mindennél fontosabbak. Emlékszem a vasalt ing fehér suhogására is, a kávé fekete illatára, a kulcs halk zörrenésére, ahogy bezárom az ajtót. Aztán a városi pezsgésre. A motorom adrenalinborzoló búgására, a szélre ahogyan az arcomba vág.

Most muszáj felülnöm. Nehezen megy, elgémberedett tagjaim nem engedelmeskednek, a fejem sajog. A hátamat a falhoz támasztom. Ez a sötétség elviselhetetlen. Neszt hallok. Szipogást, halk sóhajt, szapora légzéseket. Négyen vagy ötön vagyunk ebben a szobában. Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy ide hurcoltak. Lehet egy egész éjszaka. De az is lehet, hogy csak pár óra.

– Hogy van? – balról, tőlem nem messziről hangzik a félig suttogó férfihang.

– Sajog a fejem. Mennyi ideje fekszem itt?

– Talán órák óta. Néha hangokat hallani az ajtón túlról. De még senki nem jött be  – a válasz jobbról jön, talán az a nő lehet, akit magam elé engedtem a sorban a bankrablás előtti percekben. Jellegzetes fanyar parfümje megcsapja az orromat. Most is érzem ezt az illatot. Száraz falevelekre emlékeztet. Nagyon ismerős, de nem tudom honnan. Ha jobban belegondolok nem tudom felidézni, a tegnap előtti eseményeket sem. Nem emlékszem semmi másra, csak arra, ahogyan elindulok reggel a bankba, hogy állok a sorban és örülök, hogy megvan a pénz. Tudom, hogy ez az utolsó nap, ha ma nem törlesztek, holnaptól az utcára kerülünk. Hiába erőlködőm, nem tudom felidézni, hogy miért. Nem emlékszem a feleségemre sem, honnan ismerem, mióta élünk együtt. Nem emlékszem arra sem, hogy gyerekünk született volna. Csak arra, ahogyan alszanak. A lányom bolyhos fejecskéje kedvesem arcához simul. Pici selymes haja ütemesen meglibben. És arra, hogy nem hagyhatom őket magukra, hogy haza kell érnem minél hamarabb.

– Valaki megsérült? – próbálom a hangomat suttogóra fogni.

– Nem bántottak, csak megkötöztek – jön a parfümillatú válasz.

– Maga se kellett volna hősködjön – ez a hang száraz, rekedtes, egy középkorú férfié lehet.

– Hát legalább tett valamit, nem úgy, mint maguk, puhapöcsű, beszari férfiak – szisszen a válasz a jobbról.

– Még mindig jobb beszariként túlélni, mint Rambót játszva kipurcanni. Még jó, hogy miattad nem nyírtak ki – a nyeszle hang tulajdonosa, csakis a szűk farmerű, égnek zselézett hajú fiatalemberé lehet, aki veszekedett az ügyfélszolgálatossal. Ha nem tartja fel a sort, talán nem lennék itt.

– Elég! Mindenki fogja be a száját – hallatszik balfelől kimérten, öblösen.

A tarkómon a fájdalom markolászó kíméletlenséggel sugárzik szét. De sokkal jobban aggaszt az üresség. Az emlékeim hiánya. A semmi, ami a mélysötétséggel keveredve ijesztően hat. Mintha kitörlődött volna az életem. Bárki lehetek és senki sem vagyok. Lázasan keresem a válaszokat, ki lehetek, amikor hirtelen megcsap az őszi falevelek illata. Egyre közelebb érzem magamhoz. Már az arcomon liheg a forró suttogás:

– Én sem emlékszem semmire. –   A száraz falevélillatú nő egészen rám tapad. Száját szorosan a fülemhez érintve folytatja.

– Itt senki sem emlékszik semmire. Csak arra, ami a bankrablás napján történt. De semmire, ami előtte volt. Maga emlékszik?

Nem válaszolok.

– Emlékszik? – Kérdezi egyre sürgetőbben.

– Nem. – Tarkómba nyilall a fájdalom.

– Én tudom mi történt – zúdul rám tovább a suttogása, – reggel hallottam a rádióban, a bankba jövet, hogy most már valószínűleg mindenki megfertőződött. Ez egy olyan vírus, ami amnéziát okoz. Csak arra emlékszel, ami az elmúlt 24 órában történt veled.

Váratlanul hangokat hallok kintről. A pattogó, rövid szavakból kihámozom a mondatokat. Szerbül beszélnek. Mindent értek. Kivágódik az ajtó. A fény élesen, fájdalmasan önti el a szemem.  A két fegyveres alak megáll a küszöbön. Egyikőjük egyenesen a velem szemben ülő férfihoz tart.

– Te ott! Állj fel! – ordítja erős akcentussal, majd a gallérjánál fogva megragadja a rémült fiatalembert. A szűk farmeres egész testében remeg. Próbál eleget tenni a parancsnak, de a lábai megroggyannak.

– Indulj!

– Hova visznek? Kérem! Ne! Van pénzem!

Válasz helyett a maszkos fegyveres térdhajlaton rúgja. Az összeroskadó férfi hajába markol, és hátra húzza a fejét. Gyors mozdulatokkal egy rongyot gyömöszöl a szájába, majd szorosan átköti.

– Nem pofázik! Indul! – Ismét megragadja, és lódít egyet a tehetetlenségtől és félelemtől remegő testen.

Az ajtó bezárul. Sötétség lesz. Nem messze tőlem valaki öklendezni kezd. Az erős fénytől és fájdalomtól fényes foltok vibrálnak a szemem előtt. Vajon mit csinálnak vele?

– Vajon mit csinálnak vele?  – hallom egész közelről a levél illatú suttogást.

– Nem tudom.

Érzem, ahogyan a forró test remeg mellettem. Arca a vállamhoz ér. A meleg könnyek átáztatják az ingem.

– Még csak öt éves a lányom. Úgy volt tegnap, hogy 4-re érte megyek. Nem tudom, hogy egyedül nevelem-e. Nem emlékszem…Félek! tette hozzá szipogva.

Semmit nem tudok róla. Ugyanúgy semmit, mint saját magamról. Nekem is vannak szeretteim. Talán holnap már nem is emlékeznek rám.

Egy gondolat hasít belém.

Vajon a fogvatartóink emlékeznek? És ha nem, vajon tudják az okát? Eljutott-e hozzájuk a hír a vírusról? Gondolataim ide-oda cikáznak.

Nem kell sokáig ordítanom. Hamar nyílik az ajtó. A két fegyveres közül az egyik odajön hozzám, teljes erejéből belém rúg.

– Pofa be! Rohadék!

Megragad, kirángat a szobából. Amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, megszólalok. Szerbül beszélek. Tökéletes kiejtéssel.

– Megőrültetek bassza meg!? Még meddig akartatok volna ottrohasztani?

A döbbenetet kihasználva folytatom.

– Szergej vagyok, nekem kellett előre jönnöm, elvegyülnöm a túszokkal, mindent megbeszéltünk Igornál három napja, tíz százalékot kapok.

Miközben beszélek, lassan elindulunk. Káromkodom.

– Vágjátok már el a kurva kötelet a kezemről. Az Isten verje meg, azt hittem ott rohadok meg.

Látom, nem tudják mi van.

– Alex biztos emlékszik – mondja az egyik.

– Alex sem, mert az a hülye mindent elfelejtett – legyint a sebhelyes langaléta.

Kint a rendőrség. Keringenek a helikopterek, szemben az ablakokban kommandósok, a rendőrök elállják a kijáratot, hangosbemondóval pofáznak. Tiszta káosz.

A bank üres központi halljába érünk. Szétszórt papírok, üvegszilánkok a földön, megbarnult vértócsa a bejárati ajtó előtt. Kipécézem Alexet, két fegyveressel beszél. Zubbonyának ujja leszakadt. Kilátszanak tetoválással tarkított vállai. Nincs már maszk sem rajtuk. Odamegyek egészen közel hozzá, s mielőtt felocsúdna elkezdem:

– Alex, bassza meg, te hülye! Ebben egyeztünk? Otthagytok a túszok között? Tíz százalék jár, ebben állapodtunk meg…

Alex félrevonja a langalétát, sutyorognak.

Már biztosan tudom, hogy nem emlékszik. Bárki lehetek. Bármit mondhatok. Izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán, lassú csíkban folynak le az arcán. Egyenesen a szemembe néz. A többiek körbe vesznek.

– Ezt elbasztátok! Most már csak egy maradt, menteni a bőrünket. Ki, nem juthatunk. De van egy tervem.

Egyenként mindegyikőjük szemébe nézek. Tizenkét marcona szempár néz vissza rám, de már senki sem gyanakszik.

– A fegyvereket letisztítjátok az ujjlenyomatitoktól. Itt hagyjátok. Bemegyünk egy irodába. Megkötözlek benneteket. Szétrugdosom a pofátokat, hogy hitelesebb legyen. Majd lekapcsolom a villanyt. Ott vártok, bassza meg, a sötétben. Nemsokára betörnek a kommandósok. Túszok vagytok. Én tanúskodom. Engem ismernek a többiek. Visszamegyek hozzájuk, és elmondom, hogy a rossz fiúk elszeleltek.

Rájuk zárom az ajtót. A szívem még kalapál. Nagy levegőt veszek. Kifújom. A hideg verejtéktől átnedvesedik az ingem. A feleségemre gondolok, arra, hogy alig pár órám van még visszaérni hozzá, mielőtt végleg elfelejtjük egymást. Kinyitom a túszok szobájának ajtaját. Mellbe vág a meleg és a félelem áporodott szaga. A földön ülő testek összerezzenek. Az ajtó nyílásán át beszűrődő fényben alig látni valamit. Az ablakhoz megyek, résnyire felhúzom a redőnyt. A sarokban ülő nő térdeit átkarolva ül, gyanakodva néz rám. Közelebb lépek hozzá. Nyoma sincs parfümillatnak.

– Minden rendben! Jól vannak?

Halkan beszélek. Legugolok. Magam felé húzom a megkötözött kezeit. A kötegelő nem enged. Rászorult. Véresre horzsolta már a csuklóját.

– Én jól vagyok, a többiek is. De maga, hogy kerül ide? – Ismerős öblös hang a hátam mögül.

– Átvertem őket. Kihasználtam azt az információt, hogy nem emlékeznek csak az elmúlt 24 órára. Bezártam őket, mintha túszok lennének ők is.

Odalépek az ablakhoz. A szemközti rozsdabarna háztetők fölött már dereng a napfény. Belém hasít a fájdalom.

Tompa moraj, puffanás, üvegcsörömpölés hallatszik kintről. Kommandósok.

Az ablak melletti íróasztalon papírt és tollat látok. Lázasan írni kezdek. Leírom a nevem, hova indultam, mi történt. Mindent leírok, ami eszembe jut, ami fontos számomra. A lábdobogások felerősödnek. Írok, markolom a tollat, karcolom a betűket, göcsörtösen kanyarognak, szinte már olvashatatlanok, de ott vannak, megtartanak, belemarják a megmaradt emlékeimet a papír puha rétegeibe…

Fotó: pixabay.com

 

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy