A csend aranya – Íróműhely pályázat
–… és te nem csatlakozol?
Yanna lassan emelte fel a fejét a varázskönyvéből. A gyér lámpás fénye megcsillant a felé nyújtott kéz gyűrűin. Egy pillanatig azt latolgatta, milyen trükkel tudná feltűnésmentesen zsebre tenni valamelyiket. Vagy az ujjára húzni, elfedni a fehér sávot, amit a sajátja rajzolt oda nyáron, mielőtt fizetségbe adta volna. Végül megrázta a fejét, és a tekintete feljebb kúszott, a kézhez tartozó arcra.
– Mit akarsz, Raenor?
A hadtesparancsnok derűsen megveregette a mellette álló üres széket.
– Csatlakozz hozzánk! A helyed esték óta üres.
Az asztalnál a négy férfi gyűrött kártyalapokat szorongatott, a göcsörtös falapon hevert néhány dobókocka is. A férfiak rézpénzzel játszottak, de Yanna megpillantott egy-egy felcsillanó ezüstöt is a halmokba bújva.
– Erre nem futja a zsoldból. Még a mágusokéból sem!
– Ugyan, Yan! Ez csak játék! – noszogatta az íjászmester, Arandish. – Néhány réznél többet eddig egyikünk sem nyert vagy vesztett.
– Szerencsejáték.
Társai továbbra is hívogatóan néztek rá. Yanna unottan felsóhajtott. – Nem hiszek a szerencsében. – Felemelkedett a sarokba húzott székről, könyvét jelentőségteljesen becsapva a kijárat felé indult. A tarkóját apró tűkként szurkálta a többiek tekintete, de a kellemetlen érzése elpárolgott, amikor becsukta maga után az ajtót.
A telihold fénye sátortáborrá változtatott mezőt világított meg. Némi hálával gondolt Raenorra. A férfi a hadtest parancsnokaként birtokba vehette az erdőszéli vadászházat, és azt is elintézte, hogy a többi, rangosabb katonák fölé fedél kerüljön éjszakára.
A tábor meglepően csendesnek bizonyult. Az őrség halkan, árnyéktól árnyékig surrant, mindenki más a sátraiba húzódott. Odaintett az egyik alaknak, aztán eltűnt a tábort szegélyező erdőben.
A gyomra görcsbe rándult, ahogy felidézte a parancsnok csalódott vonásait. Ezer örömmel csatlakozott volna hozzájuk a társaság kedvéért, de a felhalmozott családi adóssága nem engedte, hogy akár egyetlen rézpénzt is elvesztegessen. A háború teljesen hidegen hagyta, ám a harci mágusokat egész jól megfizették…
Lefogadta volna, hogy egyik társa sem kötött még szerencsétlen alkut vérmágussal. Már csak néhány hete maradt a hiányzó összeg megszerzésére. Ha képtelen visszafizetni az adósságát, akkor a lelkét veszik zálogba.
– Milyen szépen süt ránk a hold, nem igaz?
Megpördült, és varázslatra készen maga elé emelte mindkét kezét.
– Mit akarsz tőlem? Mutasd magad! – kiáltott a sötétségbe. Az idegen megadóan kilépett egy holdsugárba. Yanna elsápadt, ahogy megpillantotta a hátborzongatóan szimmetrikus arcot és a függőleges pupillákat. Önkéntelenül is a hegyes füleket, a tündevérűek harmadik, összetéveszthetetlen tulajdonságát kereste, de az ezüstfehér hajzuhatag elrejtette előle. A jövevény fiatal férfinek nézett ki, bár valójában lehetett akár ezeréves is.
Megremegett. A balszerencséjét is egy tündevérűnek köszönhette. Az édesanyja egy évvel korábban védelmező amulettet vásárolt. Késve jöttek rá, hogy a tündevérűek műve, és addigra már a tudása kevésnek bizonyult. Vérmágust kellett hívnia, hogy a családja megmeneküljön az elátkozott tárgytól.
– Mit akarsz tőlem? – ismételte meg elvékonyodó hangon. Ujjait behajlította, és magában elismételte a tűzgyújtás varázsigéjét. A tündevérűek ereje a növényekből fakad; ha lángra lobbant néhány fát, azzal megfutamodásra késztetheti.
– A kérdés inkább az, hogy te mit akarsz tőlem.
A férfi kérdőn oldalra billentette a fejét.
– Távozz! Minél hamarabb! – Yanna ujjai közül apró szikrák pattantak elő.
– Megfeledkezel valamiről, halandó! Ez az erdő az én otthonom. – A tündevérű kimérten beszélt, Yanna mégis leheletnyi bosszúságot sejtett a nyugodt álarc mögött. – Micsoda modortalanság így beszélni a házigazdáddal! Ennél már csak az lenne nagyobb modortalanság, ha az ütközet hevében egy kósza tűzgolyó felgyújtaná a fáimat…
– Nem érdekel ez a háború – hördült fel Yanna, cseppet sem leplezve az indulatait – , ahogyan egyetlen másik sem! Nem érdekelnek az emberek! Folyjon csak a vérük!
– Mi érdekel akkor, forrófejű halandó?
Yanna megérintette a kezén a fehér sávot.
– Szabad akarok lenni.
A tündevérű mellé lépett, megragadta a kezét, és kíváncsian mérte végig a fehér sávot.
– Azt hiszem, tudok segíteni – jelentette ki tétovázva. Varázsszót mormolt, és az érintése nyomán a holdsugár egy része levált, és kígyóként úszott a levegőben. A nő csodálkozva nézte, ahogyan az ujja köré, vaskos gyűrűvé tekeredett.
– Ez igazi?
– Még csupán holdfény. Akkor lesz belőle arany, ha megfizeted az árát.
– Mit kérsz érte?
A tündevérű megbökte a gyűrűt, és a felületén egy apró számlap jelent meg.
– A hallgatásodat. – Szavaival egyszerre indultak meg a mutatók, és Yanna torkára egy láthatatlan erő figyelmeztetően rámarkolt. – Nem szólalhatsz meg, amíg az idő le nem jár. Jutányos ár egy egész uncia aranyért, nem gondolod?
Mély lélegzetet vett, és visszanyelte a feltörni készülő kérdését. Csak reménykedett benne, hogy elbizonytalanodó tekintete elég beszédes. Bízhat benne, hogy ez a tündevérű megmenti attól a balszerencsétől, amit egy másik hozott a fejére?
A férfi megsejtethette a gondolatait, mert rejtelmes félmosolyra húzta az ajkát.
– Hogy mi fog történni, ha mégsem tudod teljesíteni a hallgatást? Nos… tekintsd ezt az ajánlatot a nagylelkűségem jeléül. Távozz az erdőmből, és nem lesz következménye!
***
Megkönnyebbülésére a többiek már aludni tértek mire visszaért, így elkerülhette a kíváncsi kérdéseket és a még kíváncsibb tekinteteket. Reggel előrelátóan kendőt tekert a nyaka köré, és a faggatózásra csak vállvonogatással felelt. A hajnalok dérrel üdvözölték őket, így nem tűnt túl hihetetlennek, hogy az éjszakai sétája során torkon ragadta a hideg.
– Hogyan fogsz így varázsolni? – aggodalmaskodott a másodparancsnok Zionard, amire vállrándítással felelt. A felderítők jelentése szerint különben sem kellett támadásra számítaniuk; az ellenséges csapatok legalább három napi járásra táboroztak. Természetesen így is elképzelhető volt, hogy egy kisebb csapat észrevétlenül átjut az őrszemeken, rajtaütésre mindig számítaniuk kellett. De akadt néhány bűbáj, amit puszta kézmozdulatokkal végre tudott hajtani, és bízott benne, hogy ez elég lesz.
Kulcsot kapott a szabaduláshoz, nem veheti rá senki, hogy ezt eldobja magától! A tündevérűek ugyan kiszámíthatatlanok, de nem hazudhatnak. Ha teljesíti a hallgatást, megkapja az aranyát.
Társai nem firtatták, Raenor mindössze jobbulást kívánva forró teát készített neki az ebéd mellé. Yanna hálás biccentéssel vette el tőle az italt, de ennél nagyobb örömmel csak azt fogadta, hogy a továbbiakban hagyták a varázskönyvébe merülni.
A nap eseménytelenül telt. Az őrszemek jelentései szerint a környék tiszta maradt; egyetlen gyanús árnyat sem találtak a tábor környékén.
Yanna este eltűnődve nézegette a kártyalapjait a többiek mellett. A tündevérű aranya kimenti az adósságból. Megengedheti magának, hogy néhány bronzot feláldozzon a szerencsétlenségnek.
Társai örömmel fogadták a csatlakozását, így a vadászházat kisvártatva öblös hahotázás töltötte be. A katonák teljesen belemerültek a játékba, egymást heccelték egy-egy rosszul kijátszott lap után. Néhányszor még Yanna is azon kapta magát, hogy elmosolyodik, bár a gondolatai minduntalan visszatértek a tündevérűhöz. A felderítők is végig járták az erdőt. Előttük miért nem mutatkozott? Az ő hallgatásuk talán keveset ért volna a számára? Időnként megpiszkálta a gyűrűt az ujján, de csalódottan tapasztalta, hogy az még mindig szinte anyagtalan. Az óramutatók sétáját figyelte, abban a reményben, hogyha elég szúrósan mered rájuk, felgyorsítanak a kedvéért.
– Mi az ott az ujjadon?
Meg sem lepődött azon, hogy a sasszemű Faolas észrevette az új szerzeményét. Dühös grimasszal az asztal alá rejtette a kezét, de a férfi így is rosszallóan rázta a fejét.
– Akárkitől is kaptad… jobb lenne, ha megszabadulnál tőle. Átkozott tárgynak tűnik.
Állta a kihívó tekintetet. Ez a szabadulása kulcsa. Még mit nem!
A rajtaütők az első csillagokkal együtt érkeztek. Hangtalanul, a sötétségbe olvadva cselezték ki az őröket, és egyszerre támadtak az ajtó, valamint a nyitva felejtett ablakok irányából.
A szoba káoszba borult. Az asztal feldőlt, a kártyalapok surrogva szétszóródtak, az érmék csörömpölve a padlóra hullottak. Yanna a földre esett a székéről, és mire feleszmélt, az egyik támadó már felé sújtott. Az utolsó pillanatban hárította a csapást, pajzsként használva a varázskönyvét. Idegesen az ajkába harapott, amikor ráeszmélt, hogy a legtöbb varázslatához beszélnie kellene. Elhajolt a következő csapás elől.
A fekete ruhás alak hátrálásra kényszerítette, Yanna elbotlott a feldöntött székében, majd nekiesett a falnak. A világ táncra perdült, a szoba képe elhomályosult. A támadó újabb csapásra emelte a tőrét, de ekkor egy kéz teljes erőből tarkón ütötte. Raenor szinte a semmiből termett mögötte, és az orgyilkos eszméletlenül rogyott össze. A férfi Yanna felé nyújtotta a kezét, és segített talpra állnia.
Mélyeket lélegezve próbálta lecsillapítani heves szívverését. Bár még alig ocsúdott fel a támadás után, megdöbbent, hogy annak máris ilyen hamar vége szakadt. Az orgyilkosok eszméletlenül hevertek a földön, Zionard és Faolas hozzáfogott a megkötözésükhöz. Arandish fájdalmas grimasszal rogyott le egy székre; a férfi egyik karja ernyedten lógott, és a mellkasát is vérfoltok szennyezték, de úgy tűnt, komolyabb baja nincsen.
– Jól vagy? – kérdezte Raenor.
Yanna aggodalmasan megigazította a kendőjét, aztán biccentett. Megütötte magát, de néhány zúzódással túl fogja élni a merényletet.
Mindössze az önuralmát veszítette el majdnem. Milyen szerencse, hogy sikerült fegyelmezettnek maradnia, és nem nyúlt mágiához! Talán a könyvének sem esett baja, amivel az első tőrszúrást hárította.
Néma köszönömöt tátogott a parancsnok felé, szája azonban csodálkozva tátva maradt, amikor megpillantotta az ötödik merénylőt. A fekete ruhás orgyilkos a felfordulás közepette bújhatott el az ajtó mögött, és most tőrét felemelve előrevetődött.
Yanna döbbenten, kerekre tágult szemmel figyelte, ahogy a férfi lesújtott. Raenor halálsikolya tudatta, hogy a penge átszelte a ruháját, és utat talált magának a csigolyái közé.
A katonák az összeeső parancsnokhoz ugrottak. Az orgyilkos gúnyosan meghajolt, Yannára kacsintott, aztán a szemvillanás töredéke alatt kivetette magát az ablakon, és eltűnt az éjszakában.
Arandish és Zionard együttes erővel a hátára fordította Raenort, és kihúzták a hátából a tőrt. Faolas csuklón ragadta Yannát, és közelebb rángatta.
– Meghal, ha nem teszel semmit! Mentsd meg, Yan!
Az idő megtorpant. Yanna megigézve nézte a bőrruhán végig csorgó, mélybordó vért. Eszébe villant, a varázskönyve harminckettedik oldalán van egy villámgyors gyógyító varázsige. Ezzel még megmenthetné az életét.
A lámpások fényében még ragyogóbbnak tűnt a holdfénygyűrű és rajta a számlap. Tíz perc múlva jár le az átok.
Raenor számára az az örökkévalóság.
Összepréselte az ajkát, és elszakította a tekintetét a haldokló férfiről. Tagadóan rázta a fejét, és megérintette a torkát.
Az ő családjáért sem tettek semmit, amikor koldusbotra jutottak. Minek osztogassa el a saját szerencséjét, amikor végre esélyt kapott egy jobb életre?
– Muszáj tenned valamit! – Faolas hangja elvékonyodott az aggodalomtól.
Felcsapta a varázskönyvet, aztán egy fejrázással a katona kezébe nyomta. Megrogyott vállal elfordult a férfiaktól, akik nyomban az írás fölé hajoltak, és kétségbeesetten gajdolni kezdték a szöveget.
Nem várta meg, hogy Raenor lelke eltávozzon. A vállára kanyarította a köpenyét, és kisurrant a vadászházból.
***
– Ez a gyűrű meglehetősen… durva darab. – A vérmágus elfintorodott, amikor nagyítóval is szemügyre vette az ékszert. Yanna szeme haragosan rávillant, amire a vérmágus megadóan a kétkarú mérleg bal tányérjába ejtette. Homlokráncolva néhány súlyt pakolt a másikba, és hümmögve figyelte az egyensúlyt. – Mindazonáltal az anyag benne van. Egy élmény volt önnel üzletelnem.
– A megtiszteltetés az enyém – biccentett felé kimérten Yanna. Igyekezett szenvtelennek mutatkozni, de belül majd’ szétvetette a vad öröm.
Egyszer és mindenkorra véget vetett ennek a lidércnyomásnak.
Derűs mosollyal hagyta el a vérmágus házát. Útja a városka főterére vezette, ahol kis tétovázást követően leült a szökőkút szélére. Hosszú percekig csak bámészkodott, és csak akkor rezzent össze, amikor megpillantott három bőrruhás katonát áthaladni a főtéren.
A seregben dezertőrként tartották számon, de mindez már nem számított. Még az erdőben megszabadult a jelvényével kivarrt köpenyétől, aztán varázslattal a haja és szeme színét is megváltoztatta. Nem ismernek rá.
Nem ismerhetnek rá!
A biztonság kedvéért vetett egy pillantást a szökőkútban tükröződő mására. Bőre betegesen sápadtnak tűnt a feketére változtatott hajával, jeges kék szeme pedig csak növelte a kísérteties hatást. Nyoma se volt már a szőke mágusnak a barátságos, gesztenyebarna íriszével.
Hirtelen egy férfit pillantott meg, ahogyan a válla fölé hajolva szintén önmagát nézte. A szívverése kihagyott egy ütemet, amikor a barna szakállban Raenorra ismert. Halk sikollyal felugrott és megpördült.
A férfi szálfaegyenesen, a katonai öltözékében állt előtte. Haja csapzottan hullt a homlokába, és vonásain mélységes bánat ült.
– Raenor… te, mégis, hogyan? Te… nem, nem vagy életben – sóhajtotta, amikor felfedezte, hogy a férfi mellkasán átdereng a szemközti templomtorony. A járókelők zavartan pillantottak felé, és nyomban megszaporázták a lépteiket, a kísértet viszont csak bánatosan elmosolyodott.
– Elcserélted az életemet egy uncia aranyért.
– A szabadságomért! – Minden ízében megremegett.
– Egy uncia aranyért – ismételte meg a katona. Yannát nagyon rossz előérzet kerítette a hatalmába.
– A lelkek a halál után átlépnek a Lélekőr Birodalmába. Miért vagy még itt?
– A Sorsnak még tervei vannak velem. Nem léphetek át, amíg nem végeztem el a feladatomat.
– Miféle feladatot?
A felhők mögül előtörő nap fényében az átlátszó alak semmivé olvadt. Yanna pislogva meredt utána, de csak a misére igyekvő városlakókat pillantotta meg.
Aztán valahonnan megszólalt az ismerős hang a fejében.
Figyelni foglak, Yanna…
Fotó: pixabay.com