Sok író – valamely tudatlanságból – esküszik rá, hogy mindig őszinte. De ha őszinte, soha nem mond ilyet. De aki meg igen, az váltig azt állítja: a szövegéből „a valóság” szól, hogy nem játszik szerepet, nem rejti el magát, és amit leír, az az igazság.
A hazugság itt nem erkölcsi kategória, hanem a mesterség lényege
Csakhogy az igazság soha nem a tényleges valóság, hanem annak valamilyen szerkesztett, szelektált, torzított – vagyis művészi – változata. Az író nem tud nem hazudni, mert abban a pillanatban, hogy válogat a szavak között, már formálja a valóságot. És ha formálja, akkor torzít is. Vagyis hazudik.
Az író hazudik, mert a nyers valóság ábrázolhatatlan. Az élet tele van zajjal, felesleges részletekkel, félmondatokkal, kínos csendekkel, logikátlan reakciókkal. Az író viszont ebből és ebben rendet akar rakni. Történetet. Dramaturgiát. Érzelmi ívet. Nem a világot mutatja, hanem annak lenyomatát, amit a saját szűrőjén áteresztett. Ez az írói hazugság nem más, mint: a válogatás.
Ha valaki igazán őszinte akar lenni, az naplót írjon, ne novellát
A fikció ugyanis a hazugság őszinte rendszere: egy tökéletesen megszerkesztett hazugság, amely paradox módon közelebb vihet az igazsághoz, mint a puszta tények.
Gondolj Hemingwayre. Amikor azt mondja: A legigazabb mondatot írd, amit csak ismersz – nem azt kéri, hogy dokumentumot írj, hanem azt, hogy az érzelmi igazságot írd meg. Azt, amit a valóságban nem tudnál kimondani. Vagy gondolj József Attila szavaira: Az igazat mond, ne csak a valódit…
Bukowski, amikor leírja a részegségeit, a kocsmák mocskát, a nőkkel való kudarcait, nem dokumentál, hanem mitológiát teremt önmagából. A „nyers őszinteség” nála is szerkesztett, tudatosan komponált hatás. A düh, a trágárság, az alkohol – mind esztétikai eszköz, nem puszta tényközlés. Kerouac se a naplóját gépelte le: a spontaneitás mítoszát építette. Úton című regénye nem a pontos eseményekről szól, hanem arról az érzésről, amit a szabadság jelentett neki.
Ezért van az, hogy a legőszintébb írók néha a legnagyobb hazugok. Mert tudják, hogy az olvasók nem tényeket akarnak – hanem valóságélményt. Azt a pillanatot, amikor a kitalált történet hirtelen igazabbnak hat, mint a saját létük és múltjuk. Amikor egy szereplő szavai pontosabban mondják el a félelmeiket, mint ahogy azt maguk valaha is képesek lennénk kimondani.
Minden jó író egyszerre vallomásos és álarcos
Ott van a szövegében a vallomás, de sosem egészen. A fikció az ő pajzsa, amin keresztül biztonságosan kimondhatja azt, amit a valóságban talán nem merne. (Talán csak egy kocsmában, de ott akár meg is köveznék érte…) És az olvasó pontosan ezt érzi meg. Nem a konkrét eseményeket hiszi el, hanem a hitelességet. Hogy amit olvas, az nem megtörtént, de megtörténhetett volna. Ha egy mindenható vagy egy író igazgatná a világot.
A legnagyobb írók épp attól őszinték, hogy beismerik: hazudnak. Mert ez a mesterség nem a valóság rögzítéséről, hanem annak újrateremtéséről szól. Aki papíron világot épít, az mindig istent játszik kicsit. És mint minden isten, olykor téved, máskor irgalmas, de mindig teremteni akar.