Szabó-V. Dóra: Emma varázslatos utazása a Gondolatok Birodalmába (részlet)
Emma és Gondolatmanó hosszú utazásuk során újra egy különös helyhez értek. A város bejáratánál egy tábla állt, amely fényesen csillogott a napfényben, rajta az alábbi felirattal:
„Itt minden tökéletes, itt mindenki boldog!”
Emma izgatottan fordult Gondolatmanóhoz.
– Tökéletes? És mindenki boldog? Ez annyira varázslatosan hangzik! – csapta össze a kezét.
Gondolatmanó szemöldöke összegabalyodott, és gyanakvóan nézegette a táblát.
– Talán. A tökéletesség ígérete csábító. De mindig kérdezd meg magadtól, hogy mennyire valódi vagy igaz az, ami ennyire tökéletesnek látszik?
Emma eltűnődött.
– Mit szólnál, ha megnéznénk közelebbről?
Átlépve a városhatárt, Emma nem akart hinni a szemének.
Az épületek hibátlan geometriai formákban ragyogtak. Az ablakok szabályos sorokban álltak, mint az egyformára vágott sövények az út mentén. Mindegyik pontosan ugyanolyan méretű, magasságú és formájú volt. Mintha valaki vonalzóval mérte volna ki őket.
A járdák annyira tiszták voltak, hogy Emma meglátta bennük a saját tükörképét. Egyetlen repedés sem törte meg a burkolatot.
Az utcákon tökéletes rend és csend uralkodott.
– Lenyűgöző, ugye? – kérdezte Emma csillogó szemmel.
– Hmm… inkább furcsa – válaszolta Gondolatmanó. – Nézd csak meg jobban a környezetet!
Emma körbenézett, és fura érzés kerítette hatalmába.
A felnőttek és a gyerekek mosolyogtak, de a mosolyuk túl tökéletes volt. Mintha egy álarcot viselnének. A ruháik makulátlanul álltak rajtuk, egyetlen gyűrődés nélkül, és mindenki pontosan ugyanazt a stílusú öltözéket viselte. Nem volt egyéniségük. De a legkülönösebb az volt, hogy senki sem nevetett, nem beszélgetett, és az arcukon semmiféle érzelem nem mutatkozott.
Emma és Gondolatmanó közben megérkeztek a város főterére, ahol a tér közepén egy hatalmas tábla állt, rajta aranyszínű betűkkel a város szabályai:
- A ruházat legyen mindig kifogástalan!
- Az utcán ne mutass érzelmeket!
- Ne hibázz! Ha mégis hibázol, azt azonnal javítsd ki!
- Légy mindig boldog, de legalábbis mutasd azt!
Emma elborzadva meredt a szabályokra.
– De hát… hogyan élhetnek így az emberek? – kérdezte Gon-dolatmanótól.
Egy fiatal nő, aki a tér szélén, egy padon ült, felkapta a fejét Emma kérdésére. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan körbenézett, aztán halkan így szólt.
– Nem élünk. Csak… próbálunk megfelelni.
Emma közelebb lépett hozzá. – Mit értesz ez alatt?
– A szabályok mindent meghatároznak. Nem nevethetünk túl hangosan, nem mondhatunk ki dolgokat, amelyek zavarhatnak másokat, és… – a hangja remegett – nem hibázhatunk. Ha mégis hibázunk, és nem javítjuk ki… eltávolítanak minket a városból. – És hová kerülnek azok, akiket eltávolítanak? – kérdezte Emma.
A nő lehajtotta a fejét.
– Senki sem tudja. Egyszerűen eltűnnek.
Emma megborzongott.
Továbbhaladva egyre több különös dolog szúrt szemet nekik. Egy férfi, aki a kezében újságot tartott, megbotlott az utca közepén, és azonnal körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki meglátja. Egy nő az egyik bolt kirakatát törölgette, de a kezében a rongy remegett. Mintha rettegne attól, hogy egyetlen folt is marad a felületen.
Emmát kirázta a hideg.
– Ez borzasztó! Így hogyan lehettek boldogok?
A nő keserű mosollyal rázta meg a fejét.
– A boldogság itt csak látszat. Az emberek valójában rettegnek, hogy valami rosszat tesznek.
A nő utána a könyvébe temetkezett.
Emma már éppen szólni szeretett volna, amikor keserves zokogás rázta fel a csendet.
– Nem akajok hazamenni!
Egy kisfiú kitépte a kezét anyukája szorításából, és levetette magát a földre. Kezét-lábát kalimpálva csapkodott, közben hangosan kiabált.
– Kérlek, hagyd abba! – próbálta csitítani az anyuka, s közben nyakát behúzva körbenézett.
A padon olvasó nő megdermedt, és bambán nézett maga elé.
Emma elindult a kisfiú felé, de megtorpant, amikor két szigorú tekintetű egyenruhás őrt pillantott meg, akik a család felé közeledtek.
– Asszonyom, kérem, azonnal hallgattassa el a kisfiút! Esetleg elkerülték a szabályok a figyelmét?
– Elnézést, nem dehogy! – hebegte az anyuka.
– Nem akajok hazamenni! Neeeem!
Az édesanyja hiába próbálta csitítani, nem járt sikerrel. Ekkor a két őr felnyalábolta a földről a kisfiút, és elindultak vele az utcán.
– Kérem, ne vigyék el! – sírt az anyuka.
Emma nem bírta tovább, odaszaladt a két őrhöz.
– Mit csinálnak?
– Ne üsd bele az orrod a mások dolgába! – szólt rá szigorúan az őr. – Te nem is idevalósi vagy. Túl színes a ruhád.
– Mégis, mi rosszat tett a kisfiú?
– Ha nem hagyod abba, téged is elvitetlek!
– De…
– Látod, Emma, a tökéletesség mégsem olyan szép és jó, mint amilyennek elsőre tűnik – szólalt meg Gondolatmanó.
A kisfiú ránézett a manóra, és abbahagyta a sírást.
– Nyekem icc van manyókám! – mondta hüppögve – Olyasmi, mint te.
Az édesanyja közelebb húzódott, a kisfiú pedig abbahagyta a rugdosást.
– Most már megnyugodott, engedjék el a kisfiút! – lépett előre Emma.
A két mogorva őr sugdolózni kezdett, végül egy sóhaj kíséretében eleresztették a kisfiút.
– De többet ne halljuk a hangodat!
A kisfiú megölelte az édesanyját, aki hálát rebegve elindult vele hazafelé.
– Büszke vagyok rád – szólalt meg Gondolatmanó, miközben továbbindultak. – Kiálltál azért a kisfiúért, és sikerrel jártál! Nem állta utadat a félelem.
Emma elmosolyodott, és szívét melegség töltötte el. Közben megálltak egy márványlépcsős épület előtt. A hibátlan fehér lépcső szinte vakított a napfényben. Gondolatmanó figyelmesen nézte Emmát, aki tétován állt, majd lassan a táskájához nyúlt.
– Tudom, mit kell tennem! – ragyogott fel Emma arca.
Kivett egy ecsetet és egy üveg piros festéket. Felnyitotta a kupakot, és egy határozott mozdulattal a lépcsőre öntötte. A fényes márványon a festék szétfolyt, mint egy élénk piros rózsa szirmai.
A járókelők megdermedtek.
Egy nő felsikoltott:
– Mit tettél?!
Emma szembefordult velük.
– Csak hozzáadtam egy kis színt. Miért olyan rossz ez? Nézzétek, milyen szép!
Egy idős asszony lassan odalépett a lépcsőhöz. Hosszan nézte a piros foltot, majd elmosolyodott.
– Évekkel ezelőtt festettem utoljára – mondta csendesen. – De most, ahogy ezt látom…, eszembe jut, milyen felszabadító érzés volt alkotni.
Az asszony elővett egy ecsetet, amelyet a zsebében rejtegetett, és hozzáadott egy kék csíkot a piros folthoz.
A többi lakó lassan közelebb jött, és bátortalanul csatlakoztak az asszonyhoz. Egy férfi gitárt vett elő, amelyet eddig nem mert használni, és halkan pengetni kezdte. Egy gyermek krétát talált a járdán, és virágokat kezdett rajzolni a tökéletes burkolatra.
A város, amely eddig csendben, szinte halottan állt, hirtelen megtelt élettel. A merev mosolyokat valódi nevetés váltotta fel, és a lakók úgy érezték, mintha egy hatalmas súly gördült volna le a vállukról.
– Mi lenne, ha új szabályokat írnánk? – javasolta Emma, miközben a lakók köré gyűltek.
– Megállj! – szaladtak elő az őrök, de a lakók útjukat állták.
Emma megesküdött volna, hogy összementek. S ahogyan valaki festékkel kezdett feléjük közeledni, még kisebbre zsugorodtak. Egy kisgyerek hangos éneklésbe fogott, mire az őrök halványodni kezdtek. Végül egy férfi lépett elő, és egy krétát vett a kezébe. A város központi táblájára ezt írta: „Hibázni emberi dolog.” Az őrök pedig eltűntek.
Egy nő hozzátette:
„A tökéletlenség teszi az életet széppé.” Egy gyermek nevetve írta fel:
„Azt rajzolok, amit csak akarok!”
Mire Emma és Gondolatmanó elérkezettnek látták az időt a távozásra, a város teljesen átalakult.
Az épületek színesek lettek, a járdákon krétarajzok borították az eddig makulátlan burkolatot, és minden lakó mosolya őszintén ragyogott.
Gondolatmanó elgondolkodva nézte a változásokat, majd Emmához fordult.
– Látod, Emma? A tökéletesség csak illúzió. Az életet az teszi valódivá (vagy őszintévé), hogy meg merjük mutatni a hibáinkat, és elfogadjuk másokét is.
Emma bólintott, és a szeme csillogott a felismeréstől.
– Többé nem akarok tökéletes lenni. Csak önmagam akarok lenni hibákkal, színekkel, nevetéssel és mindennel együtt.
Szabó-V. Dóra interaktív könyvéről itt – olvashatsz többet