Hét dramaturgiai trükk, amit a világirodalom az Odüsszeiától tanult.

Hét dramaturgiai trükk, amit a világirodalom az Odüsszeiától tanult.

Christopher Nolan készülő Odüsszeia-filmje körül már a bemutató előtt komoly viták alakultak ki. Ezeket most hagyjuk is: egy író számára van valami sokkal érdekesebb magában az eredeti történetben.

Az Odüsszeia közel háromezer éves, mégis olyan történetmesélési eljárásokat használ, amelyekkel ma regényekben, filmekben és sorozatokban találkozunk. Nem azért, mert Homérosz feltalálta volna mindazt, amit ma dramaturgiának nevezünk, és azt sem állíthatjuk, hogy minden későbbi író közvetlenül tőle tanulta ezeket. A pontosabb állítás ennél érdekesebb: az európai történetmesélés számos alapvető dramaturgiai eljárása már rendkívül fejlett formában jelen van az Odüsszeiában.

Némelyiket ma latin vagy görög eredetű szakkifejezéssel tanítjuk. Másokat egyszerűen jó történetmesélésnek nevezünk.

Nézzünk hetet közülük.

1. Ne feltétlenül az elején kezdd – in medias res

Az Odüsszeia nem Trója elestével kezdődik. Nem látjuk Odüsszeuszt hajóra szállni sem, hogy húsz év távollét után végre hazatérjen Ithakába.

Amikor belépünk a történetbe, a trójai háború már tíz éve véget ért, és Odüsszeusz bolyongásának nagy része is mögötte van. Ő Kalüpszó szigetén vesztegel, Ithakában pedig a kérők megszállták a házát, felélik a vagyonát, és Pénelopét ostromolják.

Ráadásul még magával Odüsszeusszal sem találkozunk rögtön. Az első négy énekben fia, Télemakhosz kerül előtérbe; Odüsszeusz csak az ötödik énekben jelenik meg közvetlenül.

A történet tehát már javában tart, amikor bekapcsolódunk.

A később in medias resnek, vagyis „a dolgok közepébe” kezdésnek nevezett eljárás az antik epika egyik legismertebb szerkezeti sajátossága lett.

Dramaturgiailag azért erős, mert rögtön két kérdést ad az olvasónak: mi fog történni – és mi történt eddig?

A múlt így nem kötelező előzmény, amelyet az írónak le kell tudnia, mielőtt végre elkezdődhet az érdekes rész. Információhiánnyá válik, tehát kíváncsiságot és feszültséget teremt.

Az írói tanulság ma is használható:

Nem feltétlenül ott kell elkezdeni a történetet, ahol időrendben elkezdődött. Ott kell elkezdeni, ahol az olvasó számára érdekessé válik.

2. Amit kihagytál az elején, később is elmondhatod

Az in medias res természetesen létrehoz egy problémát. Ha nem az elején kezdjük, valahogyan mégis meg kell tudnunk, mi történt korábban.

Az Odüsszeia erre nem egyszerű háttérmagyarázatot használ. Amikor Odüsszeusz eljut a phaiákokhoz, maga kezd mesélni. A IX–XII. énekben tőle halljuk a küklópsz történetét, Kirkét, az alvilágjárást, a sziréneket, Szküllát és Kharübdiszt és számos korábbi megpróbáltatását.

A főhős tehát egy időre átveszi a narrátor szerepét, és hosszú első személyű elbeszélésben tárja fel előttünk azt, ami időrendben már korábban megtörtént.

Ez több egyszerű visszaemlékezésnél.

Homérosz a történet és az elbeszélés idejét választja külön: valami megtörténhet korábban, miközben az olvasó csak jóval később értesül róla.

Ez ma a regényíró egyik alapvető szabadsága.

Nem kell mindent akkor közölni, amikor megtörtént. Sőt: néha éppen attól válik érdekessé a múlt, hogy az olvasó már ismeri a következményeit, amikor végre megtudja az okait.

És van még valami. Nem mindegy, ki meséli el a múltat.

Az Odüsszeiában éppen ez vezet majd egy sokkal izgalmasabb problémához.

3. Késleltesd azt, amire mindenki vár

Az Odüsszeia tulajdonképpen már a címével elárulja, kire várunk – aztán nem adja oda rögtön. Odüsszeusz hiányzik, de mindenütt jelen van. Beszélnek róla, keresik, várják, emlékeznek rá. Így már azelőtt jelentős narratív súlyt kap, hogy személyesen megjelenne.

Később ugyanez más formában ismétlődik.

Tudjuk, hogy Odüsszeusz haza akar jutni. Várjuk, hogy végre elérje Ithakát. Amikor pedig végre eléri, még mindig nem kapjuk meg azt, amire régóta várunk: nem rohan Pénelopé karjába, és nem jelenti be, hogy megérkezett.

Koldusnak álcázza magát. Figyel. Információt gyűjt. Próbára teszi az embereket. Szövetségeseket keres. A felismerést és a leszámolást újra meg újra elhalasztja.

A késleltetés azonban nem időhúzás.

Minden újabb halasztás hozzátesz valamit: információt ad, növeli a veszélyt, változtat az erőviszonyokon vagy tovább feszíti a várakozást.

Ez különbözteti meg a dramaturgiai késleltetést a vontatottságtól.

Az olvasót lehet várakoztatni. De várakozás közben is történnie kell valaminek.

4. Ne tudja mindenki ugyanazt

Odüsszeusz hazatérése után különösen látványossá válik egy másik ősi dramaturgiai eszköz: az információ egyenlőtlen elosztása.

Mi tudjuk, ki az Ithakában megjelenő koldus. Odüsszeusz természetesen tudja. Athéné tudja. Később Télemakhosz és egyre több szereplő is megtudja.

Mások viszont nem.

Ettől ugyanaz a jelenet egyszerre többféle jelentést kap.

Különösen izgalmas Odüsszeusz és Pénelopé találkozása. Az olvasó birtokában van annak a döntő információnak, amelyet Pénelopé – legalábbis a történet felszíni szintjén – még nem tud biztosan. A kutatók máig vitatják, mikor és mennyit sejt valójában.

Íróként azonban éppen ez az érdekes.

A feszültséget nemcsak az teremtheti meg, hogy az olvasó nem tud valamit.

Néha sokkal erősebb, ha az olvasó tudja – a szereplő pedig nem.

Gondoljunk egy egyszerű krimijelenetre. Nem ugyanazt érezzük, ha nem tudjuk, ki van a bezárt ajtó mögött, mint akkor, ha pontosan tudjuk, hogy a gyilkos van ott – csak a belépni készülő szereplő nem tudja.

Az információ tehát maga is dramaturgiai eszköz. Nemcsak az számít, mit tudunk, hanem az is, ki tudja, és mikor tudja meg.

5. A felismerést ne add ingyen

Az Odüsszeia második fele valóságos felismerésdramaturgiai mestermunka.

Odüsszeusz hazatérését nem követi egyetlen nagy jelenet, amelyben mindenki egyszerre megtudja, hogy ő az.

A felismerések fokozatosan következnek.

Télemakhosz felismeri az apját. Eurükleia a régi sebhelyéről ismeri fel. A hűséges szolgák előtt Odüsszeusz felfedi magát. Pénelopé azonban még akkor sem egyszerűen fogadja el az állítást, amikor már előtte áll a férje.

Próbára teszi. A házassági ágyuk titkát használja bizonyítékként – olyan tudást, amelyet csak az igazi Odüsszeusz ismerhet.

A felismerés tehát nem egyszerű információközlés.

Van előkészítése, bizonyítéka, ellenőrzése és érzelmi következménye.

A görög anagnóriszisz, a felismerés később Arisztotelész dramaturgiai gondolkodásának is fontos fogalma lesz.

Az Odüsszeia pedig megmutatja, miért működik.

A nagy leleplezés nem attól nagy, hogy valaki végre kimond egy titkot. Attól nagy, hogy az író felépítette azt a pillanatot, amikor az információ bizonyossággá válhat.

6. Ismételhetsz – csak ne ugyanaz történjen újra

Az ismétlés az egyik legveszélyesebb írói csapda. Az író talál néhány működő helyzetet, aztán variálni kezdi őket. Másik helyszín, másik szereplő, másik párbeszéd – dramaturgiailag azonban újra és újra ugyanaz történik.

Az Odüsszeia éppen az ellenkezőjére mutat remek példát.

Az eposzban újra meg újra visszatér egy nagyon egyszerű alaphelyzet:

idegen érkezik valahová. Hogyan fogadják a vendéget?

Ennek az ókori görög világban különösen nagy jelentősége volt. A vendég és vendéglátó kapcsolatát szabályozó xenia, a vendégbarátság nem egyszerű udvariassági forma, hanem vallási és társadalmi kötelezettség is volt.

Dramaturgiailag azonban most nem ez az érdekes.

Hanem az, hogy Homérosz ugyanazt az alaphelyzetet újra és újra másfelé viszi.

A küklópsz barlangjában a vendégfogadás groteszk ellentétét kapjuk: Polüphémosz nem megeteti a vendégeit – megeszi őket. Kirké éppen ellenkezőleg: megeteti Odüsszeusz társait – csak éppen az ételbe kevert szer segítségével disznóvá változtatja őket. A phaiákok befogadják Odüsszeuszt, enni adnak neki, meghallgatják a történetét, megajándékozzák, majd segítenek neki hazajutni.

Ithakában pedig az egész alaphelyzet kifordul önmagából. A kérők vendégként érkeztek Odüsszeusz házába, de már úgy viselkednek, mintha ők lennének az urai. Felélik a gazda vagyonát, miközben maga a házigazda koldusnak álcázott idegenként áll közöttük.

Hol megeszik az érkezőt, hol megetetik. Hol megmentik, hol veszélybe sodorják. Végül pedig a vendég és a házigazda szerepe is a feje tetejére áll.

Ez már nem sablonismétlés, hanem variált ismétlés.

Sőt, az egyes változatok egymás jelentését is erősítik. Mire Ithakába érünk, már sokféle vendégfogadást láttunk, ezért pontosan érzékeljük, milyen súlyosan sérült meg a rend Odüsszeusz saját házában.

Íróként tehát nem az a legjobb kérdés, hogy:

„Volt már ilyen jelenetem?”

Hanem:

„Mit csinál ez a jelenet másképp, mint az előző?”

Más lesz a következménye? Megfordulnak a szerepek? Nő a veszély? Más erkölcsi jelentést kap? Az olvasó az előző jelenet miatt vár valamit, amit most az író kijátszik?

Ha igen, az ismétlés építkezik.

Ha csak a díszlet változott, akkor az író ugyanazt írta meg még egyszer.

7. Attól, hogy a főhős meséli, még nem biztos, hogy úgy történt

Volt egy küklópsz. Egy szemmel. Odüsszeusz megvakította.

Aztán jött Kirké, az alvilág, a szirének, Szkülla és Kharübdisz.

Tudjuk.

De honnan tudjuk?

Odüsszeusztól.

És ezzel az Odüsszeia létrehoz egy olyan narratív problémát, amely több mint két és fél évezreddel később is foglalkoztatja az irodalomtudományt.

A IX–XII. ének nagy kalandjait ugyanis nem a külső homéroszi narrátor beszéli el nekünk. Odüsszeusz meséli el őket a phaiákoknak.

Csakhogy addigra és később is megtudunk valamit erről az emberről.

Odüsszeusz kiválóan tud hazudni.

Athéné előtt hamis történetet talál ki önmagáról. Eumaiosznak részletes hamis élettörténetet mesél. Pénelopénak is fiktív személyazonossággal beszél magáról. Hazugságai ráadásul nem ügyetlen füllentések: valószerű részletekből, igaz és kitalált elemekből épít fel hihető történeteket.

És innentől megjelenik a zavarba ejtő kérdés:

Ha tudjuk róla, hogy zseniális történeteket képes kitalálni, miért kellene automatikusan mindent elhinnünk neki, amikor saját korábbi kalandjait meséli?

Itt azonban fontos óvatosnak lennünk. Nem állíthatjuk, hogy Homérosz azt mondja: a küklópsz, Kirké vagy a szirének története hazugság. Az eposz belső világa alapvetően valós eseményként kezeli Odüsszeusz kalandjait.

Azt sem volna pontos kijelenteni, hogy Odüsszeusz „a világirodalom első megbízhatatlan narrátora”. A megbízhatatlan narrátor modern narratológiai fogalom, az „elsőség” pedig történetileg aligha bizonyítható.

De az Odüsszeia kétségtelenül a világirodalom egyik legkorábbi nagy példája arra a narratív helyzetre, amikor a szereplő saját történetének elbeszélőjévé válik, miközben az olvasónak oka lehet mérlegelni elbeszélésének megbízhatóságát.

A kérdés pedig ma pontosan ugyanúgy működik egy regényben:Ki  meséli ezt nekem – és miért higgyek neki?

A megbízhatatlan narrátor ugyanis nem attól érdekes, hogy egyszer majd rajtakapjuk egy hazugságon. Attól érdekes, hogy az olvasóban megszületik a kétely.

És Odüsszeusz esetében ehhez társul még valami különösen szép:

a kiváló történetmesélő és a kiváló hazudozó képessége veszélyesen közel áll egymáshoz.

🚨Mit tanultunk tehát egy közel háromezer éves történettől?

Nem egyszerűen hét fogást.

Az Odüsszeia ennél alapvetőbb dolgot mutat meg: a történet és a történet elmondása nem ugyanaz.

• Van, ami megtörtént – és van, amikor megtudjuk.
• Van, amit az olvasó tud – és a szereplő még nem.
• Van, amit újra látunk – de már más jelentéssel.
• Van, amit sokáig várunk – és éppen a várakozástól válik fontossá.
• Van, amit valaki elmesél – és ettől még feltehetjük a kérdést, hogy igaz-e.

Homérosz előreugrik, visszatekint, késleltet, ismétel és variál, elrejti az információt az egyik szereplő elől, miközben odaadja az olvasónak, majd magának a főhősnek engedi át az elbeszélés jogát.

A történet időrendben akár egyszerű is lehetne: egy férfi elindul Trójából, hosszú bolyongás után hazatér, leszámol azokkal, akik elfoglalták a házát, és visszakapja a helyét a saját világában.

De nem így mesélik el nekünk.

És talán éppen ez az Odüsszeia legfontosabb, máig használható írói leckéje:

Nemcsak az számít, milyen történeted van. Az is, hogyan és milyen sorrendben engeded az olvasónak megismerni.

Illusztráció: AI segítségével készült