A dialógushoz illesztett narrációról

by MGY

Vagy száz évvel ezelőtt Mark Twain a William Dean Howells című esszéjében hatalmasat rúgott azokba a prózaírókba, akik visszaélnek a rendezői utasítással, vagyis a dialógusok narrációjával, és pusztán csak az olvasók idejét rabolják…

Tudod, arról van szó, amikor …

– mondta szomorúan János, vagy … – kérdezte Izabella… vagy …válaszolt vidáman Dezső.

A rendezői/ írói utasítás leegyszerűsítve a szereplő/karakter szövegmondására és mozgására vonatkozó megjegyzés. Mindig egy-egy szereplőre, karakterre vonatkozik, jó esetben következetesen, és komoly a hozzáadott értéke, mert elmélyíti a karakter jellemvonásait.

A prózaírók azonban gyakran túlzásba viszik a narrációt, miközben az többnyire csak elvonja a figyelmet a cselekményről és a dialógusról.

Sőt, hajlamosak egy hosszabb narrációba lényeges információkat írni – mintegy mellékesen, eldugva és hangsúlytalanai téve!

Ez nem teheted velem – mondta Zsófia és most is, mint az anya halála óta oly gyakran, elsírta magát.

Az olvasó egy idő után észreveszi, hogy valami nem smakkol…  És keményen büntet. Leteszi a könyvet.

Twain számos példát sorol fel, amiről úgy véli, hogy rossz és felesleges a narrációja. Íme:

… – felelte Alfréd leverve a hamut a cigarettájáról.

Ezt még tán felesleges is megmagyarázni, „a leverve a hamut” megjegyzés maga is olyan, mint a hamu, vagyis hulladék. Semmi hozadéka.

… – mondta Richard mosolyogva.

Pedig nem volt min mosolyogni, az ilyen megjegyzések előtt olvasható szöveg szinte soha nem késztet mosolyra senkit. Az író írja, automatikusan vagy megszokásból. Főleg a szokatlanul lapos és ostoba megszólalások után. Egyszerűen megpróbálja becsapni az olvasót, irányítani akarja. Pedig ettől az olvasó csak elszomorodik…

… – mormolta Liza elpirulva.

Az a szegény, agyonhasznált önpirosító. Az kell ide. Hogy Lizának is legyen egy kis színe. De kis idő után azt kívánja az olvasó, hogy esne már ki a könyv lapjai közül. Mert mindig ezt csinálja, és már nem csak unalmas, de közömbös is. Mert amikor elpirul… az csak azt jelenti, hogy  Liza is van. De semmi többet.

… – fakadt sírva ismét Evelin.

Így lehet egy regényt nedvesen tartani. Már amíg olvassa valaki. Evelin közben meg annyit sír, hogy elfogynak a könnyei. És amikor tényleg történik valami szomorú, amikor tényleg zokognia kéne, addigra már csak száraz szemmel tud hüppögni.

Vannak írók, akik még büszkék is ebbéli teljesítményükre, és büszkén dőlnek hátra, amikor pontot tesznek egy jól sikerült dialógus-kommentjük, címkéjük végére.

Nézzük, még mi mindenre képesek:

…- ölelte át apja vállát egy esdeklő mozdulattal.

…- válaszolta a pillanat tört része alatt.

…- mondta idegesen nevetve.

…- ismerte el vonakodva.

Ne folytassuk.

Inkább játsszunk.

Mi lenne, ha értelmet adnánk a felelte, mormolta, fakadt sírva és a leverve a hamut címkéknek. Mondjuk így.

... – felelte az éjjeliőr, s leverve a hamut a szivarjáról.

… – mondta a vízvezeték-szerelő nevetve.

… – mormolta a rendőrfőnök elpirulva.

… – fakadt sírva a betörő.

És így tovább, és így tovább…Kell-e magyarázni?

Ellenpélda? Itt, alább…

Mario Vargas Llosa Pantaleón és a hölgyvendégek című regényében a címkézés, vagyis a narráció szokatlan és egyedi.  Llosa látszólag nem tesz mást, mint hagyja elburjánzani a címkéket, szinte önálló életre keltve.

De nem a jelzőket halmozza, hanem az igéket.

Amiről beszélnek, és ahogy, azt ritkán minősíti, az adja a dialógusi dinamikáját, hogy egy cselekvéssorba illeszti.

Jaj, de mulatságos ez a hír a Comerció-ban – fintorodik el Pochita. – Letíciában egy pasas keresztre feszítette magát, hogy így adja hírül az embereknek a világ végét. A bolondokházába dugták, de a tömeg erőszakkal kiszabadította, mert az a hír járja róla, hogy szent. Letícia az őserdő kolumbiai részén van, ugye?

– De jóképű százados lett belőled, fiacskám – teszi le az asztalra Leonor asszony a lekvárt, a kenyeret és a tejet.

– Most Kolumbiához tartozik, azelőtt Perué volt, de elszakították tőlünk –  vajazza meg a pirítóst Panta. – Kérek még egy kis kávét, mama!

– Bárcsak megint Chiclayóba küldenének bennünket – söpri össze a morzsákat egy tányérra, és szedi le az abroszt Leonor asszony. – Végül is ott olyan jól éreztük magunkat, nem? Számomra az a legfontosabb, hogy ne kerüljünk túl messze a tengerparttól. Menj, fiacskám, sok szerencsét, áldásom kísérjen utadon!

Ritka, hogy két ember mereven ül egymással szembe és csak a másikra figyel… inkább izeg-mozog, elkalandozik a figyelme és olykor a szava is, babrál valamivel, vagy épp reggelizik.

Egy dialógusba olyan elemek, megszólalások is simán beleférnek, amelyek nem a párbeszéd fősodrához tartoznak.

Itt az a különleges, hogy képes érzékeltetni azt a mozgássorozatot, szituációt, és követni is képes, amiben a párbeszéd elhangzik, hiszen a legritkább esetben fordul elő, hogy két ember leül egymással szembe, és csak egymásra figyelve beszélget. Éppen ellenkezőleg. Inkább izeg-mozog, elkalandozik a figyelme és olykor a szava is, babrál valamivel, vagy épp reggelizik.

A címkék nem a hangulatot, az érzelmi viszonyulást erősítik, rágják az olvasó szájába, azt maga a párbeszédelem hordozza, ha úgy adódik.

Hiszen az életben is így beszélgetünk, nem!?

Í®j örömmel!

 

Nézd meg a kurzusokat is

KREATÍV ÍRÁS, NOVELLAÍRÁS
Bontsd ki a kreativitásod, hozd ki a legjobbat írói képességeidből…

A REGÉNYÍRÁS ALAPJAI
Írj olyan történeteket, amelyeket nem tud letenni az olvasó…
ÚJSÁGÍRÓKÉPZÉS
Akarod az írásaidat a kedvenc lapodban olvasni? Indítsd el az újságírói karriered.
AJÁNDÉKLAP
Lepd meg szeretteidet, barátaidat egy igazán kreatív ajándékkal

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy