A naturalisztikus, valósághű párbeszéd a filmes és regényes világban ünnepelt fogalom – azt jelenti, a párbeszéd hiteles, vagy hitelesen hangzik. Olyan, mintha természetes lenne.
Sok író úgy is érzi, hogy a valósághűség a kulcsa a lebilincselő párbeszédnek.
Hát nem!
Fikcióban nincs valósághű párbeszéd!
A valósághű párbeszéd ugyanis fikció… képzelgés! Tapasztalatom szerint ez az egyik legnehezebb, amit be kell látniuk a kreatív írás, regényírás kurzuson, tanfolyamon részt vevő mentoráltaknak.
Mert senki sem beszél úgy, mint Harry Potter. Senki nem beszél úgy, mint Annie Hall. Senki nem beszél úgy, mint Micimackó. Senki nem beszél úgy, mint Don Corleone, mint Marty McFly, mint William Wallace, mint Indiana Jones vagy Morpheus…
Legalábbis addig, amíg nem hallotta őket a moziban, és nem érezte a vágyat, hogy utánozza őket a hatás érdekében a másokkal való eszmecseréi során.
Pedig, semmi sem természetes az ilyen típusú párbeszédekben. Az a filmes, regényes költészet. A költészetben pedig sokféle stílus és szintaxis létezik. De mégis más dimenzió!
Mert más az, hogyan beszélnek a valódi emberek, és más az, hogyan szeretnének beszélni az emberek.
Az íróguruk kézikönyveikben és nyilatkozataikban azt tanácsolják, hogy ki kell menni a világba és csak hallgatódzni: “Akkor és csak akkor találja meg azt a párbeszédet, amelyet meg kellene írnia.”
Ez abszurd. Mert ha egy kezdő regényíró felvenne egy átlagos kávézói beszélgetést, az átlagos bárban zajló hangulatcserét a barátok között, vagy akár a szerelmesek közötti átlagos pillanatokat egy randevún, akkor – ha lejátssza otthon a felvételt, hogy tisztázza – csak zavaros és szavakkal teleszemetelt halandzsához jutna.
Mert emberek vagyunk. Az emberi kommunikáció pedig furcsa, nincsenek a szavak előre meghatározva – mint egy regényben vagy forgatókönyvben, közösségimédia-bejegyzésben, újságcikkben.
Miért?
Mert miközben beszélünk, valójában megzavarjuk egymást. Szünetet tartunk. Átirányítunk. Közbe vetünk. Érintőlegesen haladunk. Bosszantó mennyiségű izé -t, hm-t és egyéb artikulálatlan tölteléket adunk hozzá. Olykor meg elveszítjük a nyomvonalát annak, amit mondunk, vagy mondani akarunk… Idegesek leszünk, megállunk vagy motyogunk… és így tovább.
Ha az író azt írja le, amit hall, garantáltan becsukja a könyvet az olvasó. Ha egy regényírás kurzuson vagy novellaírás, kreatív írás tanfolyamon azzal „védekezik”, de hát ez pont így történt, … haját tépi a szerkesztője vagy a mentora.
A párbeszéd előre viszi a történetet, nem egyhelyben toporog, különféle reakciókat és érzelmeket közvetít – és információkat ad, de nem direktben! Ha egy dialógus csak információkat ad az olvasónak, hogy az tudja és képben legyen, az a gagyihalál egyik írói formája.
A dialógus struktúrája tele van szünettel, megszakításokkal, töredékekkel, egymás mondataiba vágással és – most jön a lényeg: hatalmi harccal!
Mert minden dialógus egy kicsi vagy nagy hatalmi harc…is. (Figyeld meg az életedben: amikor megkéred a férjed, vigye le a szemetet, vagy a gyerekedet, mutassa meg a leckét, vagy a kolleganődet, hogy csukja már be az ablakot… és így tovább…sőt, ha a hentes megkérdezi, lehet 5 dekával több…Ugye?)
Mi a titkuk a nagyszerű párbeszédeknek?
A hiányuk. Persze ez nem azt jelenti, hogy kerülni kell a párbeszédet, hanem azt: minden kimondott mondatnál fontosabb a tett, a cselekvés. És a kimondott szavak által kiváltott reakciók.
Nem mások szavai szerint tanuljuk meg önmagunkat és a világot, hanem a cselekedeteik által. És a cselekedetek által kiváltott érzelmek által. Ha egy férj mindennap háromszor elmondja, Szeretlek, drágám, de minden második napon éjjel jön haza, alighanem más mond, mint gondol, ha a főnők azt mondja, Te vagy a legjobb, de nem téged léptet elő, akkor alighanem hülyének néz, ha a zöldséges azt mondja, Ez mézédes, de otthon a felvágott dinnye… akkor nem mész hozzá többet, mert baleknak nézett…
Ha valaki dühös, legtöbbször nem mondja ki egyenesen: “Dühös vagyok, és ezért…” Nem. Hanem duzzog. Félrenéz. Megrázza a fejét. Dühöng. Kivonul….
Ha valaki szomorú, többnyire nem azt mondja: “Szomorú vagyok, és ezért…” Nem. Hanem némán maga elé mered. Könnyes a szeme. Sír. Zokog. Elfut.
A tettek hangosabbak, mint a szavak.
Semmi sem kiábrándítóbb, mint amikor egy író elnyújtja a párbeszédet, hogy közben az agyunkba nyomja direkt, amit közölni akar…
Szabályai nincsenek a dialógusoknak, de titkai igen – és, mondjuk, az Íróműhely kurzusain ez is megtanulható, akinek van hozzá kedve…