Írás közben eljön egy pillanat (vagy több), amit nem lehet előidézni – csak megérkezni oda. Amikor a mondat megindul, és már nem te vezeted, hanem csak követed. Azt hiszed, te irányítasz, de valójában a szöveg mutatja az utat. És furcsa módon, ez a legjobb, ami egy írót érhet.
Sokan hiszik, hogy az írás teljes kontrollt jelent. Hogy minden szó tudatos döntés eredménye, minden kanyar előre megtervezett. Pedig az igazán élő mondat nem ilyen. Az a mondat egyszer csak túlmegy rajtad. Egy váratlan hasonlat, egy hirtelen irányváltás, egy érzés, amit nem terveztél — és mégis pontos. Mintha a nyelv maga tudná, mit akar elmondani, csak megvárta, míg felérsz hozzá.
Ez a pillanat ismerős mindenkinek, aki már írt hosszabb szöveget. Ott van a novella közepén, amikor a szereplő olyasmit mond, amit te sosem írnál neki a szájába – mégis igaz rá. Vagy amikor egy mellékmondatból új jelenet születik, és hirtelen kiderül, a történet nem is arról szól, amiről gondoltad.
Ez nem hiba. Ez az írás természete.
Amikor Hemingway arról beszélt, hogy a jó írásban „a jéghegy nagy része a víz alatt van”, nemcsak a kimondatlanra utalt. Arra is, hogy az író nem mindig tudja, miért ír úgy, ahogy. De az ösztöne igen. A jéghegy mélyén ott a tudattalan döntés: mit hagy ki, mit hallgat el, mit enged megszületni.
Egy másik, szép példa erre Raymond Carver. A „Nem ők a te férjed” című novellája egy látszólag egyszerű házaspárról szól, mégis minden mondata egy láthatatlan feszültség felé visz. Carver sosem mondja ki, mi a baj, csak hagyja, hogy a mondatok odavezessenek. Ha újraolvassuk, rájövünk: talán ő maga sem tudta előre, hova tart, de hitt abban, hogy a szöveg tudni fogja.
De fontos: ez a „mondat-vezérelt” írás nem a bizonytalanságból fakad. Nem attól születik, hogy az író nem tudja, mit akar, vagy nincs elég szókincse. Épp ellenkezőleg. Ehhez nagyon is kell tapasztalat, nyelvi tudás és ritmusérzék. Csak az tudja elengedni a gyeplőt, aki már megtanulta, hogyan kell kézben tartani. A spontaneitás mögött mindig ott a mesterség. A kontroll tudása adja meg azt a biztonságot, amelyből el lehet engedni.
Az írói bátorság tehát nem az, hogy mindig irányítasz. Hanem az, hogy mersz bízni a mondatban. Hogy nem húzod vissza, nem fékezed, nem javítod meg azonnal, csak hagyod élni. A kontroll nem a kényszerből jön, hanem abból a tudásból, hogy majd visszatérsz, és akkor szerkesztesz. Csak most még haladsz, együtt a szöveggel…
Az írás legjobb pillanatai mindig ilyenek: amikor egyszerre vagy szerző és olvasó. Amikor egy félmondat meglep, megnevettet vagy megijeszt. Amikor egy bekezdés végén megállsz, és azt mondod: „Hú, ezt tényleg én írtam?”
Igen — te írtad. Csak nem azzal az eszeddel, hanem azzal a mélyebb, ösztönös figyelemmel, ami minden írót mozgat.
És ilyenkor, a legjobb pillanatokban, nem te viszed a történetet. A történet visz téged.