Akár szeretsz dialógust írni, akár rettegsz, azzal biztosan egyetértesz: a párbeszéd a fikció lényeges eleme. Még egy rövid történetben sem kerülheted el. És ugyanannyi figyelmet kell ráfordítanod, mint a narrációra, az írásod többi részére.
Pedig tudod, a párbeszédnek sokféle funkciója van egy történetben:
- Jellemzi a karaktereket.
- Előreviszi a történetet. 3. Hitelessé teszi a kartereket.
- Hozzájárul a cselekmény kibontakozásához.
- Átláthatóbbá és olvasmányosabbá teszi az írásod.
A dialógus már ránézésre is megtöri a betűtengert, és ez által vonzóbbá teszi. Amikor lapozgatsz egy könyvet, akaratlanul is figyeled, mekkora a narráció és a dialógus aránya…
Mi haszna egy könyvnek, ha nincsenek benne párbeszédek…? Lewis Carroll
Párbeszédet írni elvileg könnyű. De sokan tartanak tőle, azt mondják: hiteles dialógusok írása a regényírás legnehezebb része. Igazuk van. Könnyebb hibás dialógusokat írni.
Íme, négy tipikus hiba, amit próbálj elkerülni
# 1. Hiba: túlságosan formális
– Hol voltál tegnap este, Márk?
– Lemerült a telefonom. Különben is, szeretnék valamit elmondani neked, de nem hiszem, hogy kíváncsi vagy rá.
– Biztos lehetsz benne, hogy érdekel. Kérlek, mondd el. Tudni akarom.
– Akkor rendben. Múlt éjjel láttam Zsófit.
– Minek? Úgyis, tudtad, hogy semmi jóra nem számíthatsz.
Két fiatal beszélget. Talán két férfi, vagy egy férfi és egy nő. Minden érthető, nem is ez a gond. Hanem az, hogy a mondataik pusztán *információt hordoznak, és az információ abban testesül csak meg, amit mondanak, és *nem abban is, *ahogyan mondják. Ezért ez valójában egy hamis párbeszéd.
Gyakori hiba, hogy az író a párbeszédet kizárólag a cselekmény előrehaladására használja és információközlésre. De kiveszi a párbeszédből a karakteres vonásokat. És formálissá egyszerűsíti, ahelyett hogy:
– Basszus, hol voltál az éjszaka? Próbáltalak hívni, de…
– Bocs. Lemerült a telefonom.
– Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
– Úgy is érzem magam… láttam Zsófit.
– Hát te tényleg seggfej vagy, minek kínzod magad?
# 2. Hiba: zavaró dialógus címkék
– Hát, te meg mit keresel itt? – kérdezte csodálkozva Zsófi.
Szép, tiszta, kerek dialóguselem. Tök felesleges címkével, narrációval. Mert már maga a kérdés megfogalmazása is eleve magában hordozza a csodálkozást is. Tehát a narráció nem tovább visz, nem tesz hozzá bármit is a kérdéshez, hanem mintegy „visszakacsint rá”. A kör bezárul.
Hogyan maradna nyitott?
– Hát, te meg mit keresel itt? – csapta be az ajtót Zsófi.
– Hát, te meg mit keresel itt? – csapta be az ajtót Zsófi a barátja orra előtt.
Na, máris akció dús lett a narráció, és várakozásteljes: Hopp, mi fog történni…?
Az egyszerű címkék zöme felesleges, mint a -mondta, -válaszolta, -sikította és társai. Többségük felett át is siklik az olvasó. Így aztán nem is érdemes variálni.
– Egy egér van a szobámban! – sikította Zsófia.
Hát nem sikította, csak attól sikította, hogy odaírtam. Így aztán nem is hat!
– Jajj, gyere…gyorsan…egér…egy egér van a szobámban!
Ehhez nem is kell már a címke, érezzük a mondat hangnemét és a hozzá társuló lelkiállapotot.
Ha úgy érzed, néha túlzásba viszed a címkézést, az a legkönnyebb trükk, ha egy mozgást társítasz a dialógushoz.
„Sehol se találom” Jött le a lépcsőn Zsófi.
– A szomszéd megint pálinkát főz – csukta be Zsófi az ablakot, s húzta rá a függönyt.
# 3. Hiba: túlírás és túlmagyarázás
Vannak írók, nem is kevesen, akik nem bíznak az olvasókban, ezért hajlamosak mindet a „szájukba rágni”, s aggodalmuktól vezérelve inkább mindent leírnak.
– Utállak! – Dani becsapta az ajtót, és felment az emeletre. Dühös volt anyjára. Úgy érezte, hogy igazságtalan.
Könnyű belátni, hogy itt nincs szükség a két utolsó mondatra. Amikor Dani azt mondja: „utállak”, kifejezi az érzéseit és érezzük is az indulatait. Az pedig, hogy hátat fordít az anyjának, „becsapta az ajtót, és felment az emeletre”, már maga is azt jelzi, igazságtalannak tartja, ahogy az anyja eljárt vele szemben.
Az olvasót akár irritálhatja a túlírásos magyarázat, mert azt jelzi: az író nem bízik abban, hogy az olvasó képes megérteni a szubtextust, és a jelekből olvasni, vagyis kitalálni, mit gondol és érez a karakter.
Persze előfordulhat, hogy meg kell magyaráznod, mire gondol, és mit érez a karaktered, de ez inkább csak az a kivétel, ami erősíti a főszabályt.
# 4. Hiba: bújtatott információáradat
A dialógusok egyik alapvető hibája, ha a beszélgetők valójában nem egymásra reagálnak, hanem információkat közölnek, de nem a másikat tájékoztatják, hanem párbeszéd ürügye alatt az olvasót…
Sokan tetézik ezt azzal, hogy a karakterek hosszú, kifejtő módban, hatalmas tömbökben „prédikálnak” – rendszerint ez is inkább az olvasónak szóló háttér-tájékoztatás, mint valódi párbeszéd.
Sok író prédikál az olvasónak, oktatja, elmagyarázza, mit hogyan kell érteni. Pedig eleve nem is a prédikálás szándéka vezérli, csupán maga az író az ügyetlen.
Ha egy scifi vagy kalandregény első oldalain valami hasonlót olvasunk, jobban járunk, ha egy másik könyv után nézünk:
– Nézze, felügyelő, maga is pontosan tisztában van azzal, ez már a harmadik gyilkosság a környéken, és mindegyiket krumpli pucolóval követték el. Ez, ugye, nem lehet véletlen. És az sem, hogy mind a három áldozat szakállas volt.
Ezt kinek mondja a megszólaló? A felügyelőnek? Minek mondaná? Hiszen a felügyelő pontosan tudja. Ez a legügyetlenebb módja annak, hogy információt közöljön az író az olvasóval.
– Parancsnok, a x23 Pikretor fél óra múlva felrobban, sietnünk kell, mert ha nem kap x23-as masnitort, akkor nem csak a mi hajónknak annyi, de a Tejútnak is…
Van olyan parancsnok, aki nincs ezzel tisztában? És, mondjuk, a másodpilótától hallja először? Nincs. Ezt is az olvasónak „mondja” a párbeszélő.
De vigyázz! Soha ne legyen a dialógusod túlságosan polírozott vagy költői hangzású. És vigyázz arra is, a párbeszéd a karaktered, ne pedig a szerző gondolatait és nézőpontját fejezze ki.
Í®j örömmel!
