Íróműhely novella
Elza sokáig topogott a küszöbön, míg megszabadult a csizmájára tapadt hótól. Az ajtóra szerelt csengettyű vidáman csilingelt, ahogy belépett a kicsi kínai vendéglőbe. Szerette ezt a helyet. Családiasan főztek, és nem volt tolakodó a tulajdonosnő. Most is kedvesen mosolygott rá a pult mögül, miközben felvette a rendelését:
– A szokászosz gombász cike ész tészta?
– Igen.
– Nem póbálni mász? Hátha lenni jobb…
– Nem, köszönöm.
– Moszt nem jönni féje?
– Nem, egyedül vagyok.
– Nagyon jó, nagyon jó. Akko adhatni pálcika?
– Igen, azzal eszem.
Az asszony kimérte az ételt, aztán benyúlt a pult alá. Evőpálcikákat és egy kis csomagot tett a tányér mellé.
– Tesszék!
– Nem kértem szerencsesütit.
– Lányom mond, ha jönni, én adni oda. Ez lenni tiéd szüti.
– De én nem…
– Ez lenni tiéd szüti! – Mosolyogva bólintott és a következő vevőhöz fordult.
Elza leült a kedvenc asztalához. Onnan belátta az egész teret, és az ablakon át figyelhette a járókelőket. Gyakorlott mozdulattal kézbe vette a pálcikákat és jóízűen falatozni kezdett. Az étel finom illata elvegyült George Michael hangjával. Last Christmas, I gave you my heart…
Akkor is ez a dal szólt, amikor először hozta el ide Dávidot. Csodás este volt, sokat nevettek, séta közben megéheztek, így Elza javasolta, térjenek be egy könnyű vacsorára. Ennél az asztalnál ültek, Dávid fintorogva nézte Elza tányérját.
– Csak tudnám, hogy tudod megenni azt a nyálkás vackot. És minek bohóckodsz a pálcikákkal? Egyél rendesen, villával! Nézd meg magad! Olyan vagy, mint egy kismalac.
Elza felső ajka nekinyomódott a fogainak, ahogy Dávid letörölte róla a szószt.
– Így ni! Most már úgy nézel ki, mint egy felnőtt nő.
Azóta eltelt hét év. Most nem kente össze magát evés közben, és élvezett minden egyes falatot. Jóllakottan letette a pálcikákat és feltörte a szerencsesütit: Az Ön élete veszélyben van. Ne mondjon semmit senkinek. El kell hagynia a várost, azonnal, és soha nem térhet vissza. Ismétlem: senkinek ne mondjon semmit… A szavak összemosódtak a szeme előtt. A csirke bukfencezni kezdett a gyomrában. Remegő kézzel megigazította a bandázst a bal csuklóján. Ivott egy kis vizet, mély levegőt vett, újra elolvasta a cetlit, aztán összegyűrte. Köszönés nélkül lépett ki az utcára és kábán vánszorgott el a parkolóig.
A kocsisor lomha kígyóként araszolt a dugóban, de Elza nem bánta. Lassan összeszedte magát, és dobolni kezdett a kormányon. Mégis, hogy hagyhatná el azonnal a várost? Bekapcsolta a rádiót, és ide-oda kapcsolgatott az adók között: Odavagyok magáért, a fekete… Rohan az idő, elmúlik a… most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni…
– Indujjá’ má’, kisanyám!
A fülsiketítő dudálás és a durva hang visszarángatta a valóságba. Felpillantott a zöld lámpára, gázt adott, a kocsisor nekilódult. Lendületesen haladtak a következő piros lámpáig, ahol újra megtorpantak.
Elza összerezzent az ismerős csengőhangra.
– Mit csinálsz?
– Ülök a dugóban.
– Hol voltál?
– Hanna óvodájában.
– És aztán?
– Ettem kínait.
– Egyedül?
– Igen.
– Helyes. Nemsokára végzek. Vacsora legyen, mire hazaérek!
A telefon elnémult. Csak Elza gondolatai nem tudtak elcsendesedni.
Délután rendet rakott a lakásban, megfőzte a vacsorát, és mire hazavitte Hannát az óvodából, már tudta, mit kell tennie. Begyújtotta a sütőt, együtt gyúrták a tésztát, és közben mondták a mondókát:
– Süssünk, süssünk valamit…
– …azt is megmondom, hogy mit.
– Lisztből legyen kerekes…
– …töltelékes, jó édes.
A finom illat és a kislány kacagása betöltötte a teret, egészen addig, amíg kulcs csörgése hallatszott a zárban.
– Hanna, menj a szobádba!
A kislány szófogadóan felrohant az emeletre. Az apró léptek hangját elnyelte a lépcső sötét szőnyege.
– Mi ez az illat?
Elza megborzongott, ahogy Dávid átölelte és belecsókolt a nyakába.
– Levendulás kekszet sütök a holnapi mikulásvásárba.
– Minek görcsölsz ilyesmivel? Vehetnél boltit is.
– Jó móka.
– Hm, és finom is.
Dávid megevett fél tucat kekszet.
– Kik lesznek ott?
– Gyerekek, szülők, nagyszülők.
A férfi szájában eltűnt még egy keksz.
– Más nem?
– Nem tudom, lehet, hogy betéved valaki.
Aztán még egy.
– Az apák is mennek?
– Gondolom, lesznek páran.
És még egy.
– Akkor én is benézek. Nem akarom, hogy azt higgyék, magára hagyom a feleségemet.
Kivett egy sört a hűtőből, és nagyot kortyolt belőle.
– A céges karácsonyi buli 20-án lesz. A tapadós piros ruhádat vedd fel! Azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen jó tested van. – Odalépett Elzához és megpaskolta fenekét. – És csak az enyém.
Elza nyakán megfeszültek az izmok, ahogy Dávid újból megcsókolta.
– Ezt a pár darabot lenyúlom, jó lesz meccsnézés közben. Te majd sütsz másik adagot.
– Persze, vidd csak.
– Jó kislány.
Fogta a sörösüveget is és befeküdt a tv elé. Amikor Elza éjszaka végzett a sütéssel, Dávid már elégedetten hortyogott. Pont lemaradt a győztes gólról, amivel kikapott a csapata.
A kandalló fölé akasztott izzók kékesfehér fénye hidegen világított a nappaliban. Régen kialudt a tűz, csak egy kupac hamu emlékeztetett a korábban lobogó lángokra. Elza nagy halom ruha között ült a széles kanapén, amikor Dávid megállt az ajtóban, a fagyöngy alatt.
– Már megint mit csinálsz?
– Csak átnéztem Hanna és az én ruháimat.
– És mégis miért?
– Amit már nem hordunk elviszem a Baptistáknak.
– Minek jótékonykodsz folyton?
– Nem mindenki olyan szerencsés, mint én.
– Akkor is ostobaság.
– Ha nem akarod, mindent visszapakolok a helyére.
– Csináld csak!
Dávid elővette a telefonját.
– Nézz rám és mosolyogj!
Az új bejegyzés megjelent a virtuális családi oldalon.
Lefekvés előtt Elza az ékszereit is átnézte. Ujjait végigfutatta a fekete bársonydobozban lapuló széles, nyakörvszerű aranyláncon, amit az ötödik házassági évfordulójukra kapott Dávidtól. Belecsúsztatta egy műanyag zacskóba, az üres dobozt visszatette a széfbe. A nyakláncot másnap elvitte a kiskörúti zálogházba.
Két nappal karácsony előtt Elza az utolsó ajándékot csomagolta a konyhában. A dobozban heverő könyv alatt két fogkefe, egy új telefon, a személyes iratai, az iskolai bizonyítványai, Hanna születési anyakönyvi kivonata, a törött csuklójáról készült látlelet és az ügyvédje névjegykártyája rejtőzött. Rátette a dobozra a tetejét, fogta a piros szalagot, hogy átkösse vele a csomagot, amikor Dávid hirtelen megszólalt a háta mögött:
– Mit dugdosol olyan nagyon?
– Semmit… semmit…
A férfi végigsimított a csomagolópapíron.
– Mit vettél?
– Csak pár apróságot karácsonyra.
Elza remegő ujjakkal próbálta befejezni a masnikötést.
– Mutasd!
– Kérlek, ne rontsd el a meglepetésemet!
– Titkolózol előttem?
– Nem, dehogy…
Dávid félrelökte Elza kezét és ütögetni kezdte a dobozt. Kicsit megemelte a tetejét, aztán visszaejtette. Elza nagyot nyelt és mosolyt erőltetett az arcára. Dávid megfogta a szalagot, és lassan végighúzta az ujjai között. Tekintete belefúródott Elzáéba.
– Rendben, nem nézem meg, mi van a dobozban. – Dávid kaján vigyorral végigmérte. – De ennek ára van.
– Tudod, hogy épp megjött…
– Nem számít. Megoldjuk máshogy. – Kényelmesen nekidőlt a konyhapultnak, és széttet lábakkal várta, hogy Elza letérdeljen.
Másnap reggel Elza bepakolta a mosatlan edényeket a mosogatógépbe. Dávid a tükör előtt igazgatta a nyakkendőjét, amikor meglátta a bőröndöket az előszobában.
– Hova készülsz?
– Csak anyához.
– Minek?
– Elhívott mézeskalácsot sütni.
– És a két bőrönd?
– Előtte leadom a ruhákat a gyűjtőponton.
A nyakkendő tökéletesen simult a hófehér ingre.
– Minden évben ugyanaz. Nem unod még?
– Tudod, hogy ragaszkodik hozzá. Nem tart sokáig, és este már itthon is leszünk. Észre sem fogod venni, hogy elmentünk Hannával.
– Holnap fontos vendégeket várok.
– Tudom.
– Azt akarom, hogy lenyűgözd őket!
– Ne aggódj, már mindent előkészítettem.
Dávid egészen közel lépett hozzá, beletúrt a hajába és megszorította a tarkóját.
– Csókolj meg!
Elza engedelmeskedett.
Egy óra múlva leparkolt a kocsijával a takaros családi ház előtt. Az egyik gurulós bőrönd kereke beszorult az utcai lefolyócsatorna rácsai közé, de egy határozott mozdulattal kiszabadította. A kapucsengő dallamára rögtön kinyílt a ház bejárati ajtaja. Hanna odaszaladt a nagymamájához, átölelte, aztán eltűnt az ajtó mögött. Elza megállt a járdán és kihúzta magát.
– Szia, anya. Eljöttünk.
Az anyja bólintott. Elvette Elzától az egyik bőröndöt.
– Most lettem kész a süteménnyel.