Weintraut Mária: Két sör egy fél

by MGY
Fotó: Pixabay

– Nincs egy kis apród, piára kell!

– Ejh, maga szórakozik velem? Így ki van pucolkodva, és még van képe az én padomon tarhálni?

– Dehogy szórakozom. Nem értek én már ahhoz.

– Jaj, művész úr! Most látom, hogy maga az. Hát miért nem ezzel kezdte! Apróm egy darab sincs, de van nálam egy üveg koccintós bor. Kér?

– Kösz, azt nem.

– Ahogy gondolja. De, ha már így összetalálkoztunk, mondjon mán’ egy jó viccet. Ráfér a magamfajta ágrólszakadtra.

– Mondtam, hogy nem értek én már ahhoz.

– Pedig mink a Pityuval úgy röhögtünk azon a múltkor, mint a pusztulat. Tudja, amikor két cigány felmegy a mennybe. Még a könnyünk is kicsordult.

– Nem lehet már olyat mondani. Más idők vannak.

– Más idők? Leszoktak az emberek a nevetésről?

– Dehogy, nagy szükség van rá. De már nem szabad se cigányokkal, se buzikkal, se zsidókkal, még nőkkel sem viccelni.

– Hát akkor mivel?

– Ha én azt tudnám. Holnap leadás van. Azt mondta a szerkesztőm, a téma az utcán hever, de megmondom én, mi hever az utcán. Kutyaszaron kívül semmi!

– Művész úr, drága, mink a Pityuval igazán itt heverünk éjjel-nappal. Mesélje úgy, hogy „Két piás felmegy a mennybe”.

– És aztán mi lesz velük?

– Mi lenne? Leülnek egy padra; két sör, egy fél meg egy Szofi, azt’ szebb jövőt!

– De hisz ehhez nem kell a mennybe jutni. Az utcán is ugyanígy csináljátok.

– Jobb napokon művészkém, jobb napokon.

– És rosszabbakon?

– Rosszabbakon csak, amit összecápázik az ember. Kemény itt az élet, mióta az emberek a kártyájukat tartják mindenhová. Meg hát, nekik sincs sok. Még a cigit is csonkig szívják.

– Akkor ma csináljunk magunknak egy jó napot. Nesze, ha csak ennyi kell a boldogsához.

– Ej, művészkém, úri pia ez! Igazán nekem adja?

– Ha koccintunk.

– Hát akkor húzóra! És a Jóisten megáljda!

– Proszt!

– Én már a múltkor is gondoltam, hogy a művész úr is megissza a magáét.

– Nem úgy van az, de leadás előtt segít.

– Mind ezt mondják az elején. Tudja nem szégyen az. Egy férfiember mégsem ihat vizet!

– Nincs gondom az alkohollal, ember, miért nem érted már meg?

– Az alkohollal nekem sincs. Nélküle, művészkém, nélküle keserű ez a kurvaélet.

– Nem akartad abbahagyni? Dolgozni? Van egyáltalán szakmád?

– Hogyne lenne. Valamikor én is voltam valaki! Kamionoztam. Olyan sztereó magnót hoztam nyugatról 87-ben, hogy az egész faluban nem volt olyan másnak.

– És mi lett?

– Mi lett volna? Az asszony összemelegedett a traktoros Ferivel. Elhagyott.

–  Gyerek?

– Nem tartja velem a kapcsolatot. De jobb is, hogy ezt nem látja.

– Az én apám ivott.  Gyerekkoromban nekem kellett kipucolnom a saját hányásából. Halála előtt már nem tartottam vele a kapcsolatot, mert minden alkalommal picit belehaltam, mikor azt láttam, hogy nem tudok rajta segíteni. 

– Úgy is jó volt neki, higyje csak el!

– Dehogy volt jó.

– Ha én mondom magának. A piától az ember csak úgy úszik a gyönyörűségben.

– Meddig?

– Amíg meg nem hal, mint az örege. Aztán felmegy a mennybe, azt’ csak megkínálják ott is egy kupicával. Jaj, művész úr, hát ez legyen a vicc!

– Micsoda?

– Két piás felmegy a mennybe. Az egyiket megkínálják egy kupicával. A másik komikus volt, neki egy mikrofont adnak.

– Van tovább is?

– A komikus nekiszomorodik, aztán beleszól a mikrofonba „Nincs egy kis apró? Piára kell.”

– De hát ez nem is vicces.

– Nem vicces, igaz, de a csórikáim milyen jót fognak röhögni rajta.

 

(A jelenet a Kreatív írás kurzus egy kontkrét feladata alapján született)

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy