Bella megállt a sikátorszerű kisutca közepén. Újra elolvasta a kezében tartott kis fecnit, majd felpillantott a négyemeletes ház ódon kapujára. Jó helyen járt. Közelebb lépett a rozoga ajtóhoz, csengőt keresett. A szebb napokat látott zöld festék már csak itt-ott takarta a vastagon berepedezett fát. Az idejétmúlt apróhirdetések és a kérgesre száradt, szétnyomott rágógumik úgy tűnt, senkit sem zavartak. Mivel csengőt nem látott, lenyomta a hatalmas rézkilincset és a nehéz ajtó nyikorogva kinyílt. A lépcsőházból áradó hűvös, dohos levegő szinte mellbe vágta. Recsegősre hangosított tévé kiabált a belső udvarból. Az ütött-kopott postaládák és a bűzlő szemetesek között megállt, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz.
Hirtelen hatalmas csattanással vágódott be egy emeleti ajtó. Bella összerezzent. Nehéz léptek dübörögtek lefelé a lépcsőn.
– Hogy a görcs állna bele abba a sovány piszkafalábadba Te némber! – visszhangozta a lépcsőház egy férfi dörmögését. – Soha ne nőj fel kislány, mert elviselhetetlen hárpia lesz belőled is! – vetette oda, ahogy elviharzott mellette. Áporodott étel- és dohányszaga volt. A kapu nyikorogva csapódott be mögötte, és újra csak a tévé harsogását lehetett hallani.
Bella magához szorította a táskáját, és remegő lábakkal lépkedett fel a második emeletig. Az elhanyagolt gangra érve bizonytalanul körbenézett. Pontosan szemben, egy valószerűtlenül lila bejárati ajtó fölött látta meg a nyolcas számot. Balra fordult és a korlát mentén az ajtóhoz sietett. Zöldeskék mozaikcsempékből kirakott névtábla hirdette: Szalai Márta Etelka. Csengőt itt sem talált, ezért bátortalanul kopogtatott. Ekkor vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva állt.
– Hahó, van itt valaki?
Mivel válasz nem érkezett, óvatosan belépett. A lakás félhomályában távolkeleti füstölő illata áradt. A zsúfolt előszobából szűkös kis folyosó vezetett a konyhába. A padlót és a falakat vastag kárpitok borították. Színes tárgyak kavalkádja állt mindenütt.
– Hahó, van itt valaki? – próbálkozott újra.
Belépett egy szobába. Lába alatt megreccsent a parketta. Szeme sarkából látta, hogy valami megmozdult. Egy vastag, fekete borítójú regény puffant a lábai elé. Ijedten hátrálni kezdett. Ekkor hangos nyávogással a könyvre érkezett egy robusztus perzsamacska.
– Hát Te meg ki vagy? – szólalt meg ekkor valaki közvetlenül a háta mögött. Bella, mint akit villámcsapás ért, megpördült és riadtan nézett fel a hang tulajdonosára.
– Radnai Bella – ennyit tudott csak felelni, szíve a torkában dobogott.
– És mit keresel a nappalimban, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezte Márta élesen.
Bella gyomra összerándult. Érezte, ahogy a hideg veríték lassan végig csorog a hátán.
– Elnézést, én… én kopogtam. – felelte halkan.
– Igen, tudom. Hallottam. Mit keresel itt?
Bella felszegte a fejét, és minden bátorságát összeszedve határozottan válaszolt.
– Azért jöttem, hogy megtanítson fuvolázni.
Márta alaposan végigmérte a kislányt, majd nagyot szívott a hosszú szipka végén parázsló cigarettából.
– Idejét se tudom már, mikor volt utoljára hangszer a kezemben – fújta ki lassan a füstöt –, úgyhogy ha csak ezért jöttél, már indulhatsz is.
– De… de nekem muszáj megtanulnom fuvolázni. – válaszolta Bella füsttől kaparó torokkal. – Van pénzem is! – csillant fel a szeme.
– Pénz! Ugyan már! Van az az életkor, amikor az ember már nem tudja elkölteni azt, amije van. – legyintett Márta, de Bella nem tágított.
Lecövekelt lábbal, egyenesen állt. Eldöntötte, hogy nem megy sehová, amíg el nem éri a célját.
– Miért akarsz zenélni? – kérdezte végül Márta.
– Amikor zenét hallok, táncol a lelkem – jutott Bella eszébe az apja szavajárása.
– Akkor Neked balettcipő való, nem a fuvola! – csattant fel Márta csípősen.
Bella nagyot sóhajtott.
– Radnai… Radnai Miklós… emlékszik még rá? – kérdezte remegő hangon.
– Azt ne mondd, hogy Miklós lánya vagy!? – enyhült meg Márta hirtelen. Újra végigmérte Bellát, majd a tekintete lassan a távolba révedt. Szája sarkában mosoly bujkált. Bella csendben figyelte.
Aztán, mint akit áramütés ért, visszanézett a kislányra, összevonta a szemöldökét és csak úgy köpködte a szavakat.
– Pusztán csak azért, mert egy híres zenész lánya vagy, nem fogok kivételt tenni.
A szeme villámokat szórt, de Bella kitartott.
– Nem zenél már – mondta halkan.
Márta mély levegőt vett, de nem felelt rögtön. Mintha maga is az okokat kutatná az emlékeiben.
– Az életben minden fejezet véget ér egyszer.
A cigaretta fáradtan végig parázslott, végül lassan kialudt. Márta elgyötörten nézte.
– Apa tavaly meghalt… – szakadt ki végül Bellából.
Márta ránézett, de a gondolatai láthatóan egészen máshol jártak.
– …és én megígértem neki, hogy megtanulok fuvolázni.
Leengedte a táskáját az asztalra és kicipzározta. Ahogy kinyitotta a fedelét, egy gyönyörű, ezüstszínű hangszer bukkant elő belőle.
– Jesszusom, ez Apádé! – vette kézbe Márta óvatosan a fuvolát.
– Kérem! – pillantott rá Bella. Szemében könny csillogott.
– Az Altus Legend sorozatának egy gravírozott darabja. Ezer közül megismerem.
Hosszan néztek egymásra. Csak az antik falióra ketyegését lehetett hallani. A macska a lábuk között somfordált.
– Ne késs! A zene nem vár senkire! – törte meg a csendet Márta.
A hangszert visszatette a táskába.
– Holnap 11-re gyere. De ezt hagyd otthon. Még nem lesz szükségünk rá.