Ádám meglátta a saját nevét egy kórházi karszalagon a kuka tetején. A dátum másnapi volt.
Először csak a már annyiszor látott Ádám szó keltette fel a figyelmét. A betűk szeretnek megszökni előle, ezért a körme hegyével követte végig a formákat, újra meg újra, de a végén mindig megakadt.
B-A-R-A-N-Y…
B-A-R-A-N-Y-A… nem…
B-A-R-A-N-Y-I Ádám!
Ez a teljes neve! Nagyot dobbant a szíve, mint amikor az iskolában felszólítják, és tudja, hogy ennek nem lesz jó vége. Visszasétált az anyukájához, aki a folyosó végén papírokat intézett egy nővérrel.
– Anya… anya! – Ádám meghúzta a kabátját. – Nézd, mit találtam!
Az anyukája nem fordult felé, csak a nővérnek intézett két mondat között, egy pillanatra hátranyúlt, és az ujjbegyeivel gyorsan megsimogatta a fejét.
– Ne most, kicsikém. Mindjárt.
Ádám ismerte ezt. Ez az a simogatás volt, amiből tudta, hogy csendben kell maradnia. Odébb ment, leült a nyikorgó székre, a karszalagot a térdére fektette. Holnap lesz valami. De vajon mi?
Minden erejével vizsgálta a szalagot, mintha lenne még bármi a tinta mögött. Amikor a kék vonalak elkezdtek szétfolyni a szeme előtt, beléhasított a válasz.
Meg fog halni.
A papája azt mondta, hogy kórházba két dolog miatt jönnek az emberek: meggyógyulni és meghalni. Ádámnak nem kell meggyógyulnia, szóval akkor meghal. Mint a papa. A szíve hevesebben vert, a tenyere izzadt, mégsem félt. Inkább izgatott lett, mert ilyesmi csak filmekben van. És ha ez vele történik, akkor ő a főszereplő.
Az álmodozásból az anyukája hangja szakította ki. Indulniuk kell haza. Ádám a zsebébe gyűrte a karszalagot, és csendesen sétált. Majd egy szó váratlanul megjelent a fejében, és megtorpant.
Temetés.
Hogy nem jutott eszébe eddig? Hát azt meg kell szervezni! Ki fog beszélni? Kik jönnek el? Lehet torta? Csupa fontos kérdés, csakhogy nem merenghetett sokáig, mert az anyja megragadta a kezét, és úgy húzta, hogy Ádámnak szinte futnia kellett.
Az autóban kibökte:
– Képzeld, holnap meghalok.
Az anyja épp telefonált, de Ádám szavainak hatására elhallgatott, hátrapillantott, talán mondani akart valamit. Aztán a telefonban felcsendült egy férfi hangja, és újra elfordult.
– Mi az, hogy nincs rá pénz?! – csattant fel. – Mit csináltál a fizetésemmel?!
Ádám szavai beleestek a veszekedés közepébe és eltűntek, mintha kavicsot dobott volna egy folyóba. Az anyja egyszer sem nézett rá, csak vezetett. Nem számít – mondta magában. Dolga volt: temetést kellett szerveznie, ami végül is jobb, mint egy szülinap. Ott végre ő lesz a középpontban, és mindenki szépeket fog mondani róla.
Otthon is ezen járt az esze, amikor meghallotta az ajtó csattanását. Megjött az apja.
Az anyja merev, érzelemmentes arccal ült a kanapén. Olyan volt, mint egy kikapcsolt robot, gondolta a kisfiú, de ahogy az apja megjelent a nappaliban, újraindult:
– Te komolyan képes voltál…
– Könyörgöm, ne! – vágta rá az apja. – Ne kezdd el újra!
Ádámnak már nem volt ideje a szobájába menekülni. A falhoz lopakodott, és megpróbált eggyé válni a tapétával. A szavak csak úgy repkedtek a szobában: pénz, számla, munka, mindig, soha. Ádám ott állt a könyvesszekrény mellett, pár lépésre a szüleitől, de legalább ötezer kilométerre volt tőlük. Észre sem vették, hogy ott van.
A zsebébe nyúlt, és a tenyerébe zárta a karszalagot. Tudta, hogy nincs sok ideje. Cselekednie kell, mert a haláláról a szüleinek is tudnia kell. Vett egy mély levegőt, kilépett a tapéta védelméből, és… nem történt semmi. Óvatosan megköszörülte a torkát, de nem kapott reakciót. Újra hozzáért a karszalaghoz. Lehet, már most is halott vagyok – gondolta. Lehet, csak holnap veszik észre.
– Szellem vagyok? – kérdezte halkan egyszer, aztán még egyszer. A hangja olyan kicsi volt, hogy a veszekedés átlépett rajta.
A keze ökölbe szorult. Annyi dolog van, amit nem tud egyedül megoldani, ők meg rá se néznek. A szemébe forró könnyek gyűltek, és a teste szinte magától mozdult. Előrelépett az apjához. A karja könnyű volt, mintha nem is hozzá tartozna. Lassan emelte fel, és egy pillanatra megtorpant, talán arra várt, hogy megállítsák… de nem. A keze meglendült, és már semmit sem tudott tenni.
Megütötte.
Az ütés nem volt nagy, inkább kétségbeesett, mégis azonnal megváltozott a levegő. Az apja megfordult, odébb lökte a kisfiút. Ádám elesett, a karszalag kihullott a kezéből. A férfi felkapta. A szemöldöke összerándult.
– Mit csinálsz?! Mi ez nálad?
Ádám remegő hangon beszélni kezdett:
– A kórházban találtam. Rajta van a nevem. És a holnapi dátum. Ez azt jelenti, hogy holnap… meghalok.
– Istenem… – A szalagot a két ujja közé fogta, felemelte és a nő felé fordult. Az arca olyan volt, mint aki mindjárt köpni fog egyet. – Én nem dolgozom, mi? Akkor te mit csinálsz? A gyerek még olvasni se tud.
Ádám arca lángolt.
– Tudok olvasni! – vágta rá.
Az anyja elvette a karszalagot.
– Ádám… – mondta lassan. Egy pillanatig még bizonytalanul nézte a szalagot.
– Ez nem a te neved.
A kisfiú nem értette. Ő elolvasta. Követte a formákat, ahogy tanították.
– Én… Ádám van rajta.
– Az igen – mondta – De a vezetéknév…
Az apja közelebb lépett, a hangja kemény volt:
– Az van ráírva, hogy Baranyai, te istenátka. Te pedig Baranyi vagy. Érted?! Egy kurva betű elég különbség.
– Ne beszélj így vele! A te dolgod is lenne, hogy… – csattant fel az anyja.
Ádám a többit már nem hallotta. Csak ült a földön, és minden hang távolivá vált. Lehet, hogy megint megtréfálták a betűk. Lehet, hogy Zoli bácsinak, aki az olvasást tanítja, igaza van és ő tényleg egy “igazi hülyegyerek”. De akkor sem lehet véletlen ez az egész!
Ha nem hal meg, akkor valami másnak kell történnie.
Mondjuk beteg lesz. Igen! Nagyon beteg. Olyan beteg, hogy nem lehet mellette telefonálni. Olyan beteg, hogy nem lehet mellette veszekedni.
Ádám bólintott, mintha ezt bárkivel megbeszélte volna. Halkan felállt, bement a szobájába, és a plafont bámulva olyan betűkről álmodozott, amik nem verik át.
És egy karszalagról, amin tényleg az ő neve van… és aznapra szól.
A novella az Íróműhely kötött novellapályázatánák nyertes írása (2025).