Liz zsebre vágta a váliumos fiolát és lement a konyhába. A konyhapulton torlódó mosatlan edényeket könyökkel tolta félre, és kiválasztott egy féltiszta bögrét. Belenézett, megforgatta.
– Faszikvan. Mindegy – sóhajtott. Félrehúzta a nappaliba nyíló tolóajtót.
Az öregasszony lassan kászálódott ki a fotelből. Liz rászólt:
– Maradj ülve, csinálom a teát! Mit akarsz? Van pástétom, krémsajt, füstölt lazac.
– Ó, füstölt lazacot. És jamaicai rumos sütit, vaníliasodóval. Langyosan, nem hidegen, mint múltkor!
– Jó – mondta Liz szárazon és behúzta a tolóajtót.
Kenyeret pirított, megkente vajjal, rátette a lazacot, citromot csavart rá. A süteményt porcelán tányérra rakta, megmelegítette a vaníliát és a süteményt külön-külön. A fiola tartalmát a teába öntötte. Rápillantott a mikró kijelzőjére. Öt óra nyolc perc. Tálcára pakolt mindent, majd bemasírozott a nappaliba.
– Itt van a teád. Ülj fel!
– Pillanat – mondta az öregasszony, és a tévé távirányítóját babrálta. – Nem tudod, melyik gomb…
– Le kell tennem a tálcát, nincs hat kezem! Kihűl a teád, aztán az a baj. Hagyd most békén a tévét!
Az öregasszony fejét csóválva hátradőlt a fotelben, egy gombnyomással felemelte a lábtartót, és betakarózott. Liz az ölébe rakta a tálcát.
– Nesze! Itt van!
Nem várta meg a választ, visszament a konyhába. Felült a pultra, összeszorított ajkakkal maga elé meredt. Nézte a mikró kijelzőjén az órát. Öt óra húszkor lassan, halkan félrehúzta a tolóajtót és bekukkantott a nappaliba. Az öregasszony félrebillent fejjel aludt, keze a tálcán. Végre, sóhajtotta. Gyomra megkordult.
Kinyitotta a felső szekrényt, ahol a saját spájza volt. Elővett egy nagy krumplit, egy hagymát, egy szál kolbászt. Ameddig a serpenyőben rotyogott a paprikás krumpli, gyorsan bepakolt a mosogatógépbe, lehozott egy kosár szennyest, elindított egy rövid programot. Elkészült a krumpli. Bekukkantott a nappaliba, majd mohón falta az ételt. Időnként szétnézett, majd falt tovább. A maradékot műanyag dobozba rakta, és felvitte a szobájába.
Beszaladt a fürdőbe, zuhanyozott, hajat mosott. Azután felsepert az udvaron, és sietve kiürítette a mosógépet. A szobájában teregetett. Egyenruhába öltözött.
Hat óra negyvenöt. A mosogatógép még járt. A tolóajtó kinyílt, az öregasszony bedugta a fejét rajta.
– Faszkivan – mormogta maga elé.
– Hol vagy? Elaludtam, kihűlt a sütim! Megmelegítenéd? Gőzön, mert úgy szeretem.
– Persze. – Liz elindult a nappaliba a süteményért. Az öregasszony elkapta a karját menet közben.
– Mi van, mosogatsz? Milyen nap van ma? Főztél is? – szimatolt a levegőbe.
– Á dehogy. Csak megmelegítettem a tegnapit.
– Nekem nem úgy tűnik. Meddig jár még a gép? Spórolni kell. Ki kell jönnöm a nyugdíjamból és a férjem hagyatékából, fizetni a kertészt, a fodrászt, a pedikűröst, és nemrég vettem azt a fotelt, tudod, milyen drága volt?
– Engem nem fizetsz, nekem esténként dolgozni kell menni, és a mosatlanodat elrakni.
– De itt lakhatsz! Gondold csak meg, tóparti házban, mindened megvan! A kis ápolói fizetésedből mikor élnél ilyen házban? Mindössze annyit kell tenned, hogy a szabadidődben segítesz egy szegény öregasszonynak.
– Igaz – mondta Liz színtelen hangon, miközben a gőzölgő vizeslábas fölé tartotta a vanliával leöntött süteményt. – Mindössze segítenem kell egy szeeegény öregasszonynak.
Az öregasszony berántotta az ajtót maga mögött. Liz összerezzent, ettől a forró vanília rácseppent a karjára. Mire lerakta a tányért, és a vízcsaphoz ért, jókora hólyag nőtt az alkarján. Megengedte a hideg vizet, és összeszorította az ajkát. A mosogatógép végzett, három csippantással jelezte. Liz egyik kezét a víz alatt tartotta, a másikkal a sütit a gőz fölé, hogy ki ne hűljön. Az öregasszony átkiabált.
– Lejárt a gép, kapcsold ki! Nem hallod, azonnal kapcsold ki!
Liz szeme alatt zöldeskék karikák jelentek meg. Elsápadt. Elengedte a sütistányért, bele a forró vízbe. A sütemény és a sodó pillanatok alatt forró lávaként bugyborékolt a lábasban. Megragadta a lábast és felrántotta a tolóajtót. Három lépéssel az öregasszony előtt termett.
Az öregasszony a fotelben ült, félig hátradőlve. Liz felemelte a lábast, megforgatta a karját, amiben a lábast tartotta. A forró massza gőzölgött.
Az öregasszony tágra nyílt szemekkel nézte Lizt, a lábast, majd újra Lizt.
Líz állt és lenézett rá. Remegett a keze. Állkapcsa előreugrott, ajka résnyire szorult. Beszívta a levegőt, majd fogai között kiengedte. Fejét rázta, mintha nemet mondana valamire. Aztán maga elé tartotta a lábast és annak motyogta.
– Izé…véletlenül elrontottam. Csinálok másikat, pillanat.