Karácsonykor igazi, elvetemült seggfej vagyok.
Az év többi napján pedig olyan, mint bárki más.
Átlagos.
Hétköznapi családban nőttem fel.
Apám kamaszként egyike volt a beat nemzedék lázadóinak, de aztán beleszeretett egy vicces és talpraesett déli lányba, és felelősségteljes férfivá szelídült.
Tizenkilenc évesen már büszke férj, három gyerekes családapa volt.
Környezete szorgalmas és jó szándékú embernek ismerte, az élet nehézségeivel türelmesen nézett szembe, semmi nem hozta ki a sodrából.
Egyetlen furcsa szokása volt.
A karácsony estét egyedül töltötte emeleti dolgozószobájában.
Mivel anyám ezt a világ legtermészetesebb dolgaként kezelte, mi is elfogadtuk különös rutinját.
Öt éves voltam, mikor anyám meghalt.
Apám nem nősült újra.
Ahogy teltek az évek, bátyám és nővérem egyre nyíltabban utasította el apánk szelíd életvezetési javaslatait, én azonban szivacsként ittam magamba idealista optimizmusát.
Udvarias és segítőkész voltam, elismertem mások erényeit, betartottam a szabályokat, nem szegtem törvényt, okultam magam és mások hibájából, szorgalmasan tanultam, keményen dolgoztam.
Ennek köszönhetően a nők kihasználtak, kollégáim és főnökeim semmibe vettek, embertársaim számos alkalommal becsaptak, megvezettek, megszóltak, kinevettek és lenéztek.
Házasságom első éveiben a családtervezés anyagi feltételeit túlórákkal igyekeztem biztosítani, következésképpen feleségem lecserélt egy dúsabb hajjal, nagyobb pénisszel, menőbb öltönnyel, vastagabb pénztárcával, és napi öt-hat órával több szabadidővel rendelkező pasasra.
Néhány sikertelen próbálkozás után hatodik emeleti garzonomban végleg berendezkedtem a magányra.
Egy ideje ülve kötöm be a cipőmet, és kétévente járok jogosítványt hosszabbíttatni.
Arcomon ezernyi grimasz nyoma, a szemem alatti táskákat már egy kiadós alvás sem tünteti el, hajam erősen megritkult, és mégcsak azon szerencsések közé sem tartozom, akik sármosra öregedve nyerik el a felszín alapján ítélők jóindulatát.
A tapintatlan világ minden nap az arcomba ordítja, hogy láthatatlan vagyok.
A körforgalomból kihajtó öltönyös nem jelzi, hogy szabad az út, a gyermekével iskolába siető terepjárós anyuka elém vág a pirosnál, nagymamák és apukák, unokák és testvérek hosszú perceken át száguldanak el az orrom előtt, mire egy jóakaróm végül gyalog a zebrára enged, átkelés közben azt latolgatom, mennyi az esélye, hogy elütnek, mint egy kutyát – a pénztáros kisasszony a paradicsomokra dobja a két kilós káposztát, a mobiljába temetkező kamasz nekem jön, ha nem húzódok a járda szélére, évek óta füldugóval alszom, mert az alattam lakó hajnalig bömbölteti a TV-t, a testvéreim szerint egy naív lúzer vagyok, és nem elég dörzsölt a mai világ elvárásaihoz.
Arról azonban senki nem tud, hogy apám a halála előtti éjszakán megváltoztatta az életemet.
Utolsó éveire hozzám költözött, és a kihagyhatatlan Late Night Show után sokszor hajnalig beszélgettünk.
Azon az éjszakán Ricky Gervais mondta el Colbert-nek, miért nem hisz istenben.
Miközben a nevetés könnyeit törölgettük szemünkből, apám lassan előrehajolt, és kezében pipájával felém bökött.
— Jegyezd meg, fiam, a megbocsátás olyan, mint a torkon akadt falat; se lenyelni, se kiköpni nem tudod.
Hátradőlt a fotelben a pipát hanyagul szája jobb sarkába lökve.
— Egyetlen napra hús-vér szarházivá kell válnod, hogy az év többi napján biztos lehess benne, miért nem vagy az.
Tekintete az éjjeliszekrényre siklott, és anyám bekeretezett fotóján állapodott meg.
— Neked talán sikerül.
Nyolc év telt el azóta, és én nyolcszor futamodtam meg.
De ennek ma vége.
Karórámon fordított L alakot formálnak a mutatók.
Felhörpintem a kihűlt kávét, a csészét elmosogatom, és a csöpögtetőre teszem.
A kilencedik karácsony reggelén begombolom a kabátom, kalapomat a szemembe húzom, nyakamba meleg sálat kötök, és elindulok hogy szabadjára engedjem legmélyebb gyűlöletemet azokkal az önző seggfejekkel szemben, akik sárba tiporják mások alapvető jogait, akik semmibe veszik a békés egymás mellett élés szabályait, akik azért jutnak jogtalan előnyökhöz, mert az olyanok, mint apám, meg én betartják a szabályokat, akiket az év többi napján uramnak és hölgyemnek nevezek, és akiknek ma nem az lesz a válaszom, hogy ugyan már, nem tesz semmit, megértem, semmi baj.
Késő délután érek haza, undorral telve, izzadtságom savanyú bűzével az orromban.
A záródó liftajtót kesztyűs kéz állítja meg. Zajongó szomszédom furakodik be.
Órámra pillantok. Fáradt vagyok, de még nem ért véget a nap.
— Ide figyeljen, fiam, jobban teszi, ha abbahagyja az éjszakai TV bömböltetést.
A hátának beszélek, de tudom, hogy figyel.
— Vegye tudomásul, hogy mások is élnek itt magán kívül. Magára is vonatkozik a házirend.
Nem válaszol.
Halántékom lüktetni kezd.
A lift megáll, kilép, megfordul. Arcán gúnyos vigyor.
— Mi olyan vicces? — csúsztatom lábam a csukódó liftajtó útjába.
— Semmi, semmi — nyúl jobb zsebébe —, csak tudja, fateromnak volt egy szokása. Átvettem tőle, amikor meghalt.
Kövér izzadtságcsepp indul el homlokom közepéről az orrom felé. Észreveszi.
— Karácsonykor visszafogom magam. — Markában vaskos kulcscsomó csörög. — De a többi napon…
Egyenesen a szemembe néz.
— Becsülje meg a szerencséjét, és húzza meg magát, öreg.
Lábaim elgyengülnek, miközben a záródó liftajtó apránként falja fel a kitartóan vigyorgó arcát.