Tűsarkú bokacsizmába bújok. Tűzpiros ballonkabátot terítek fekete szatén koktélruhámra. Jessy póráza után kapok, a labrador a taxiban is mellettem utazik. Péter a belvárosban, egy új építésű, folyóparti lakásban él. Menő környéken, jól megy neki a szekér, saját cége van. Még sosem jártam nála, ma este vacsorával vár.
Jessy a bejárati ajtóig vezet. Megcsörgetem Pétert. Azt ígérte, lejön értem.
Nyílik a fémajtó. A liftből ételillat áramlik felém, és enyhe Paco Rabanne Phantom, Péter parfümje. Ezüstösen kék, titokzatosan gyengéd illat. Akárcsak Péter. Gyengéd, ugyanakkor határozott.
Erős karjaival átölel, viszonzom a mozdulatot. Az inge simára vasalt anyagán át is érzem gerince vonalát, hátán az izomkötegeket.
– Jó újra látni! – simít végig az arcomon, az egyik körme enyhén karcolja a bőröm.
– Bolognait főzöl? – szorítom meg finom bőrű kézfejét, érezni a tenyerén, hogy sosem végzett fizikai munkát. Az egyetem óta szoftverfejlesztéssel foglalkozik.
– Remélem nem gond, hogy tésztavacsora lesz! – rezzen meg a bal karja. – Csak tésztát tudok. Üveges szósszal.
– Nagyszerű! Imádom az olasz ételeket! Az üveges szószokat is. Bár – paskolom meg a vállát –, azt gondolná az ember, hogy aki évek óta egyedül él, profi séffé fejlesztette magát.
Serceg a borostája. Az állát vakarja.
– Nem vagyok jó a főzésben, inkább rendelni szoktam. Gyere! – húz magával ki a kajaszagú liftkabinból –, az olasz étel mellé olasz habzó bor dukál. A legjobbat hűtöttem be neked.
Keményen kongó márványpadlón sétálunk a lakás bejárati ajtójáig. A zár hármat kattan.
– Üdvözöllek hajlékomban – tessékel be Péter, mosolyog a hangja.
Lesegíti a kabátomat. Hűvös levegő csap meg, valahol nyitva lehet egy ablak. Megborzongok.
– Remélem nem fázol! – öleli át a vállamat féltőn. – Szellőztetek, de mindjárt becsukom. Csak tudod, itt nincs szagelszívó.
Egymás kezét fogva sétálunk a nappaliba. Csupasz karomon nedves anyag simít végig. Ismerős aroma csapja meg az orrom.
– Bocsánat – húz maga felé Péter –, elfelejtettem bedobni a fürdőszobába a szárítót.
– Érzékeny a bőröd vagy csak szereted ezt az illatot?
– Tessék?
– Bababarát öblítő. A nővérem is ezt használja, a gyerekei miatt. Ekcémásak.
– Ja, hogy az – tétova a hangja, mintha zavarba jönne. – Én nem szoktam figyelni. Megveszem, amelyik szimpatikus. Gyere, foglalj helyet! Máris hozom a bort.
Puha fotelba ültet, lábam alá zsámolyt gördít. Jessy mellém heveredik. Alkaromhoz kötött pokróc simul. Egy pillanatra furcsa érzések támadnak bennem. Régi emlékek száguldanak át az agyamon. Zeneakadémista voltam még, mikor a nagynénémmel bérletet váltottunk az Operába. Neki volt minden előadás alatt ilyen levendula illata. Mint a plédnek. Amíg Péter a konyhában matat, fejemet lehajtva, megszagolgatom a takarót. Ez az, levendulás testápoló. Baba öblítő, női testápoló. Végül is mindenkinek lehetnek heppjei. Apám például női cigit szív, azt a hosszú, vékonyat.
– Az itala, hölgyem. – Péter gémlábú üvegpoharat nyom a kezembe, számat a kehelyhez érintem, külső falán hidegen kicsapódott a pára, benne csendes sercegéssel pezseg a bor. Muskotályos, aranylóan hűvös nedű.
– Jól áll a kezedben ez a pohár – telepszik a lábamhoz Péter –, borfesztiválon vettem.
– Gyakran borozol?
– Időnként szoktunk, mármint szoktam.
– Szoktunk? – kérdezek vissza az iménti nyelvbotlásra.
– Néha áthívom a kollégákat.
– Értem – kortyolok a borból.
A konyhából diszkrét sípolás hallatszik.
– Mosogatógép? – fülelek. – Gazdaságos az egy egyszemélyes háztartásban?
– Nem tudom, hogy gazdaságos-e, viszont kényelmes. Nem szeretek mosogatni.
– És mi a helyzet a szárítógéppel?
– Teregetni szeretek.
– Akkor ez megint egy olyan dolog, ami közös bennünk.
– Rengeteg olyan dolog van – simít végig a szemöldökömön, szempilláimon, az orrom ívén.
Megszédülök. Nem, nem a szenvedélytől és vágyakozástól. Hanem attól a vad, émelyítően édes, zizegő szagtól, ami az ujjbegyeiről árad. Mi ez? Újfent női illat. Ez most nem levendula. Makacs kis gondolat fészkeli be magát az agyamba. Próbálom elhessegetni. Eltolom magamtól Péter kezét.
– Kihűl a tészta – motyogom rekedten.
– Csak nem éhes valaki? – bugyutának hangzik a szájából a kérdés.
– Egész nap a stúdióban voltam, egy falatot sem ettem. Ne haragudj.
– Dehogy haragszom. Vacsorára hívtalak. Gyere, hadd vezesselek az asztalhoz.
– Ha kérhetném, előbb a mosdóba.
Visszasétálunk a folyosóra, elhaladunk a babaöblítős ruhák mellett. Hallom, ahogy Jessy körmei koppannak mögöttünk a padlón.
– Az ajtóval szemben találod a mosdóállványt, jobbra a törölközőtartót és a szappant, balra a vécét.
– Köszönöm – mosolygok rá bárgyún.
– A konyhában várlak.
– Menj nyugodtan, majd kiáltok, ha eltévedtem.
Becsukja mögöttem az ajtót. Lerogyok a csukott fedelű vécére, gondolkodnom kell. Persze, volt már, hogy kihasználtak férfiak. Van ilyen. De ezzel most nem tudok mit kezdeni. Olyan jól indult. Mégis átverne?
– Nem biztos, hogy akarom tudni – suttogom magam elé.
Lehúzom a vécét. Alibiből. A mosdóhoz lépek. Ismét az émelyítő illat. Kinyújtom a kezem, csúszósan sima felületbe ütköznek ujjaim. Tükör. Tovább tapogatok, megtalálom a rést, ahol a tükörrel ellátott szekrényke nyílik.
Erősödik a buliparfüm illata.
Óvatosan tapogatom végig a polcon sorakozó üvegcséket, szájvíz, arcszesz, hajhab vagy hajlakk. Vagy borotvahab. Mindegy.
– Megvagy – markolom meg a párductestű, fekete modellről elnevezett illatszert. Keskeny palack, hegyes fémkupak. Mintha ez nem lenne elég, folytatom a kutatást. A sor végén papírdobozt lelek. Biztos, ami biztos belenyúlok.
– A fenébe – nyögöm, mikor ujjaimat a skatulyába fúrva egy sor tamponba ütközőm.
Megmosom az arcom, óvatosan, hogy ne kenjem el a sminkem.
Csendesen lépek ki a folyosóra.
Péter zenét kapcsolt be, tányérokkal zörög a konyhában. Jessy nyüszögéssel üdvözöl. Hogy még jobban fájjon, a szárítóhoz osonok. Az első, ami a kezembe akad, egy patentos body, nem, ez nem női, mindössze 68-as méret, ha jól érzékelem. A kis ruhadarabot leemelem a fregoliról és szépen rásimítom a többi ruhanemű tetejére. Némán kitapogatom a kabátomat, meg sem lep, mikor egy buklé blézerbe ütközik a kezem, idegesen a földre dobom. Fölkapom a csizmámat. Péter odabent együtt dúdol a zenével:
–„What is love?”
– Ha én azt tudnám! – nyomom le a kilincset.
Szerencsém van, az ajtó nyitva. Jessyért füttyentek. Gyalog indulunk lefelé a lépcsőházban. Még jó, hogy csak két emelet. A kutyám óvón bújik a lábamhoz. Az első emeleten járunk, mikor Péter rohanó lépteit hallom.
– Hadd magyarázzam meg – ragadja meg a karom.
Jessy rámorran. Megmagyarázni? A szokásos hülye duma.
– Talán nálad lakik a nővéred, vagy a húgod vagy egy nőrokonod, akinek babája is van?
– Nem. Nem lakik nálam a húgom.
– Hát akkor?
– Én lakom nála. A francba. Csődbe ment a cégem, ráment a lakásom.