Danyluk Iván: A doboz

by MGY

Péterrel két hónapja csak a munkával kapcsolatos dolgokról beszélek, amióta a vállalati bulin megláttam, hogy félrészegen dugnak Gizikével a raktárban, ahová azért mentem, mert megkértek, hogy hozzak még pezsgőt.  Nem vettek észre, nem szóltam semmit, csak rájuk csaptam az ajtót és hazamentem. Pedig tudta a szemét, hogy tetszik nekem Gizike, de hát neki mindenki zsákmány, aki kicsit is jól néz ki. Csak azért nem kértem át magam másik irodába, mert időközben áthelyezték hozzánk Bettikét, aki azzal kezdte a berendezkedést, hogy két plüssállatot vett elő a hátizsákjából, egy macit és egy nyuszit, akiket nekitámasztott a monitorjának. Most is ott ültek a szokott helyükön, csak a gazdájuk volt távol.

Bettikét ma továbbképzésre küldte a főnök, és ez agyoncsapta a hangulatomat.  Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy vonzódok Bettikéhez, hál’ istennek sikerült túltennem magam a Gizikével kapcsolatos csalódáson, akire, ha csak rápillantottam, bevillant az a kép, ahogy kefélnek a raktárban, ettől pedig undor és hányinger kerülgetett. Gizike eleinte próbált keresni, beszélni velem, de kimentettem magam, gondolom ebből rájött, hogy én csaptam rájuk az ajtót.

Hirtelen üzenet ugrott fel a monitoromon:

– Sziasztok fiúkák, a továbbképzés elhúzódik, képzelhetitek, mennyire örülök ennek, ráadásul az előbb hívtak telefonon, hogy elkészült, amit rendeltem, el kellene menni érte az Erzsébet Királynő utcában lévő üzletbe, ami csak négy óráig van nyitva, úgyhogy biztos nem fogok odaérni zárásig, ha valamelyikőtök beugrana érte, és elhozná nekem, azt meghálálom.

Villámgyorsan begépeltem, hogy szívesen elmegyek, meg akartam ragadni a lehetőséget. De Péter is ugyanezt írta…

– Örülök, hogy ilyen lelkesek vagytok, de nem zongora, hogy ketten kelljetek hozzá – írta, és egy mosolygós emojit biggyesztett utána. –  Beszéljétek meg. Puszi!

Péter rám nézett, de összeszorítottam a számat és visszabújtam a monitor mögé.

Semmit nem akartam vele megbeszélni. Én akartam azt a csomagot megszerezni, nem engedhetem, hogy Bettikét is elhappolja előlem. Megnyitottam a böngészőben a google térképet, beírtam a címet, kirajzolta a lehetséges útvonalakat, áttanulmányoztam a lehetőségeket, és megállapítottam, hogy elég pár perccel három előtt elindulnom, akkor az ötös busszal átszállás nélkül odaérek. Addigra befejezem a mai munkát, ha kicsit belehúzok. Ha sikerülne összejönnöm Bettikével, az anyám se nyaggatna többé, hogy szerezzek végre barátnőt. Háromnegyed háromra már az utolsó simításokat is elvégeztem, amikor benyitott a főnökünk, aki látszólag jóindulattal irányul felém, és beszélgettünk arról, hogy fontolóra veszi az előléptetésemet, ami eleinte jólesett, de a pletykákból megtudtam, hogy Kovács a szomszéd irodából szintén versenyben van az előléptetésért.

– Lacikám, bent tudnál maradni kicsit tovább? Készül egy új szerződésünk, át kellene néznünk – mondta, amitől egy pillanatra ledermedtem.

– Ne haragudj Főnök, de sürgős dolgom van, három előtt el kell mennem – válaszoltam, és Péterre néztem, hogy vajon lesz–e olyan pofátlan, hogy beáruljon, de amikor hallotta, hogy nem őt keresik, visszatette a fülhallgatót, talán nem is hallotta, amit válaszoltam.

– Nem lehet elhalasztani? Ez a szerződés fontosabb, mint bármi más, hacsak nem orvoshoz kell menned. Egy óra alatt végzünk – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig kezdtem ideges lenni.

– Arra hajlandó vagyok, hogy holnap reggel bejöjjek egy órával korábban, de pár perc múlva el kell mennem.

– Holnap reggel? Akinek nem a munka az első, az ne is reménykedjen az előléptetésben – jegyezte meg aljasul.

– Akkor szóljon Kovácsnak, hogy maradjon ő egy órával tovább, egyből ugrani fog az előléptetésért, mert neki biztos nincs más az életében, mint a munka – vágtam vissza dühösen, amire nem válaszolt, csak elvörösödött, és becsapta az ajtót. Péter összerezzent, lekapta a fejhallgatóját, és kérdőn nézett rám, de én nem szóltam semmit. Láttam, hogy nem készülődik, talán mégsem érdekli annyira a dolog, de aztán eszembe jutott, hogy talán kocsival jött munkába, így lehet, hogy akkor is korábban ér oda, ha később indul el. Kikapcsoltam a gépet, bepakoltam a táskámba, leakasztottam a zakómat az idiótakék kabátja mellől, egy kurta viszlátot mondtam, és meg sem várva a választ lesiettem a buszmegállóba, ahol épp elértem a háromórás buszt. Felvettem a stílusosan halálfejekkel díszített maszkomat, és szétnéztem, vajon ma hány emberen nincs maszk, vagy van, csak kidugja alóla az orrát. Idegesítettek az aktívvá váló vírustagadók, oltásellenesek, akik azt hiszik, hogy a szabadságukat azzal védik, ha maszk nélkül közlekedhetnek. Rögtön kiszúrtam három embert, akinek kilógott az orra a maszkból, és arra gondoltam, hogy hamar megszűnne a probléma, ha visszahoznák az orrlevágást büntetésképp. Tempósan haladtunk, de az Astoria előtt két utcával megállt, és beleszólt a sofőr a hangosbemondóba:

– Kedves utasaink, tüntetés van előttünk, leghamarabb fél óra múlva tudunk tovább indulni. Kinyitom az ajtót, aki szeretne, leszállhat, de óvatosan…

Megrémültem, mert fél óra késéssel nem érek oda. Előkaptam a telefonomat, és megnéztem az alternatív útvonalakat. Ha eljutok az Astoriáig, onnan metróval elmegyek az Örsig, átszállva a villamosra ott tesz le a bolt előtt. Leszálltam és sietve elindultam. Már elég sok gépkocsi és busz összetorlódott, kicsit előrébb pedig láttam egy néhány száz fős tömeget táblákkal, valaki egy kisteherautó tetejéről beszélt, miközben a többiek lépésben vonultak. Háttal álltak nekem, nem láttam, mi van a táblákra írva, de nem is érdekelt. Közéjük furakodtam, az első pillanatban fel sem tűnt, hogy senkin sincs maszk, a lökdösődésemet nem mindenki vette jó néven, és felém fordultak.

– Provokátor! Vedd le a maszkot, nincs semmiféle vírus, ez egy gyíkember összeesküvés!

– Vedd le a maszkot, különben megfulladsz a szén–dioxidtól! – kiáltották mások, és már nyúltak az arcom felé. Persze nem hagytam magam, elkaptam a fejem, a táskámmal védekeztem, ahogy szlalomoztam közöttük, aztán már nem csak a maszkot akarták rólam lekapni, belém könyököltek, néhány ütés ért, mások megpróbáltak leköpni.  Eléggé megtéptek, mire sikerült, de a maszkot nem tudták leszedni rólam, csak félrecsúszott. Megigazítottam, elmentem a metrólejáróig, megfordultam és odaordítottam nekik, hogy elmebeteg laposföldhívők, aztán leliramodtam, hátra se nézve. A szerelvény épp befutott, felugrottam rá.

– Laci, te vagy az? Hogy nézel ki? – kérdezte egy ismerősnek tűnő hang. Megfordultam, és megláttam az előző barátnőmet, Tündét, akivel viszonylag békésen sikerült lezárni a kapcsolatunkat.

– Én vagyok, őrült tüntetőkön verekedtem át magam, közben kicsit helyben hagytak – mondtam vállat vonva, erre lesimította a hajamat, megigazította az ingemet, leporolta a zakómat.

– Köszönöm, kedves vagy.

– Semmiség. Meddig utazol?

– A végállomásig.

– Ó, az pont jó, én is addig megyek. Ha már így összefutottunk, tudnál nekem segíteni?

– Csak ne most, könyörgök, csak ne most – jajdultam fel. – Nagyon sietek, írd meg, hogy miben tudok segíteni, aztán megbeszéljük.

– Mindig ilyen voltál, akkor is, amikor együtt voltunk, nem törődtél velem, pokollá tetted az életemet – öntötte el a méreg a visszautasítástól.

– Én tettem pokollá? Állandóan mindenféle hülyeséget találtál ki, hogy el ne mozdulhassak a szoknyád mellől, ráadásul folyton pénzt kunyeráltál!  Ugye pénz kell most is valami hülye ágytakaróra? Mennyi? – vettem elő dühösen a pénztárcámat.

– Nem kell a mocskos pénzed. Engem ne koptass le a pénzeddel – visította a metrón, már mindenki ránk figyelt. Emelte a táskáját, hogy fejbe vágjon vele. Záródni készült az ajtó a Blahán, épp csak sikerült kiugranom rajta, a táska már a bezárt ajtón csattant, a szerelvény elindult, beintettem neki.

– Ez az őrült tyúk hiányzott még a mai napomból! És miért mondtam meg, hogy meddig utazok! – fogtam a fejemet. – Ha tovább megyek a következő metróval, ott fog várni a végállomáson! – mérgelődtem, közben új útvonalat kerestem a telefonon. – Igen, még odaérek! Négyes–hatossal az Oktogonig, onnan egyes metró, hatvankilences villamos.

Rohantam a villamosmegállóba. Az Oktogonig nem volt semmi gond, leszálltam, át a zebrákon, le a kismetró megállóba, a szerelvény megjött, beszálltam. A szemem sarkából megláttam azt a jellegzetes idiótakék kabátot, rendesen megrémültem, de amikor odafordultam, láttam, hogy nem Péter az, csak egy hasonlóan ízlésficamos fazon. A végállomástól futottam a villamoshoz, nem az orrom előtt ment el a dög? De mintha lenne innen busz is, ami jó nekem! Elő a telefont. A busz bent állt, időben indult, a negyedik megálló előtt már az ajtóba álltam és jeleztem.  Maszk le, most kell a levegő, kezemben a telefonnal futásnak eredtem, nyolc perc gyalog, futva a fele. Első utca jobbra, a harmadik, nem, a negyedik balra, egy sprint, és a boltnál vagyok! Befordultam az udvarba, ahová a tábla mutatott, és ledermedtem. A bolt zárva! Oldalra pillantottam ott állt Péter, a kezében egy papírdobozzal. Éreztem, ahogy egy pillanat alatt elönt a düh.

– Itt maradtál, hogy még ki is röhögj, amikor potyára megérkezek? –  indultam el felé fenyegetően.

– Teljesen félreértesz, azért maradtam itt, hogy odaadjam neked Bettike csomagját – kezdett hátrálni, miközben felém nyújtotta a csomagot, én pedig megtorpantam és nem értettem semmit.

– Mi van?

– Már régóta szeretném veled tisztázni a dolgokat, és jó alkalomnak tűnt, ha én veszem fel a csomagot, és a jó szándékom jeléül odaadom, akkor talán meghallgatsz.

– Tényleg ideadod, vagy át akarsz verni? – kérdeztem gyanakodva.

– Tessék, vedd el, csak hallgass meg, ha utána se állsz velem szóba, rendben van, tudomásul veszem – nyújtotta a dobozt, én pedig elvettem.

– Mondd – mondtam összeráncolt szemöldökkel.

– Sokat ittunk a bulin. Mindketten megbántuk. Gizikével átbeszéltük, mondta, hogy téged kedvel, maga sem érti, hogy miért jött velem a raktárba. Bocsánatot kérek, Laci. Komolyan. Ha akarod, akkor hívd fel Bettikét, vidd el neki a csomagot. Vagy hívd fel Gizikét. Már ha meg tudsz neki bocsátani. Bettike nekem is tetszik az aranyos plüssállataival, de nem akarok olajat önteni a tűzre – mondta, én pedig egy pillanatig teljesen meg voltam zavarodva, kavarogtak a gondolataim. Aztán döntöttem.

– Rendben, köszönöm, hogy ideadtad a dobozt. – mondtam és a kezemet nyújtottam. Felhívtam Bettikét, aki az első csengés után felvette.

– Nálad, van a csomag? – kérdezte izgatottan.

– Igen, az utolsó pillanatban sikerült megszereznem.

– Jajj, de jó, úgy izgultam, köszönöm.

– Szívesen. Hova vigyem?

– Mindjárt otthon leszek, az Obsitos téren lakok. Gyalog tizenöt percre a bolttól, de mehetsz villamossal is, csengess be.

– Indulok.

Megnéztem, hogyan juthatok oda. Úgy döntöttem gyalog megyek, hogy lenyugodjak. Túl sok minden történt, reméltem, hogy ma már nem történik semmi őrültség. Odaérve becsengettem, kijött a házból egy hálóköntösben, mintha az előbb zuhanyozott volna, és kinyitotta a kaput.

– Láttalak a villamosból, de gondoltam, felfrissítem magam, mire ideérsz. Gyere utánam – mondta, beljebb léptem, bezárta a kaput, majd előre sietett. Bementünk a házba, a nappaliban egy asztalra mutatott. Letettem a csomagot. Bettike odalépett hozzám és végigmért. – Egy kicsit zilált és izzadt vagy, zuhanyozz le, van bent törölköző és egy másik fürdőköpeny, addig kibontom a csomagot – mondta. Ezt ugyan kicsit furcsálltam, de jó ötletnek tűnt egy zuhany. Lemosakodtam, felvettem a köntöst és visszamentem a nappaliba. A doboz nyitva volt, előtte egy papír, rajta írás.

– Szeretném, ha felvennéd, ami a dobozban van. Aztán én is jövök – olvastam, és gyanakodva belenéztem. Egy medve jelmez volt benne, amitől hisztérikus nevetés tört rám, közben a számra tettem a kezemet, hogy valahogy vissza tudjam fojtani. Ezért vesztem össze a főnökkel, téptek meg a tüntetők, balhéztam az exemmel, hogy a végén egy medvejelmez várjon rám? Ekkor kiszólt Bettike a másik szobából:

– Felvetted?

– Muszáj? – kérdeztem döbbenten.

– Szeretném veled kipróbálni, ha te nem, akkor menj el, kérlek. A kedvességedért cserébe holnap meghívlak egy kávéra – mondta csalódott hangon, én pedig azt gondoltam, hogy jó, belemegyek, lesz, ami lesz.

– Rendben, felveszem.

Belebújtam a jelmezbe, felraktam a fejét, könnyen boldogultam vele, bár elég meleg volt, még jó, hogy csak az alsónadrágomat hagytam magamon, és szóltam, hogy kész vagyok.

– Ülj a fotelbe – mondta, én pedig engedelmeskedtem. A hátam mögött nyílt az ajtó, és éreztem, hogy két mancs befogja az álarc szemnyílásait.

– Na, ki van itt? – mondta vékony hangon.

– Öööö, nem tudom – találtam ki, hogy mély hangon válaszoljak.

– Jaj, de buta vagy, hát én vagyok a nyuszi! – vette el a mancsát és elém pördült egy nyuszi jelmezben.

– Tényleg, te vagy a nyuszi! Mit szeretnél tőlem?

– Azt mondtad adsz nekem répát!

– Répát? – kérdeztem és szétnéztem, hol találok hozzá kelléket, de semmit nem láttam.

– Ha adsz répát, cserébe kapsz mézes köcsögöt!

– Nincs nálam répa – mondtam, és felálltam, hogy jelmezestől elmeneküljek, aztán mégis maradtam.

Bármilyen furcsa volt a helyzet, de innen már nem volt megállás az őrült jelmezes játékban. Utána lezuhanyoztunk, de azt már külön.  Próbáltam ugyan megsimogatni az arcát, de elhúzódott.

– Jössz máskor is? Van sokféle jelmezem, amit kipróbálhatunk.

– Köszönöm a meghívást, de ez a jelmezesdi… szerintem Pétert érdekelni fogja, hívd el.

– Tényleg? – lelkesedett. – Akkor miért nem ő jött el a csomagért?

– Ő is eljött, versenyeztünk, de én győztem.

– Ó, még senki se versenyzett értem, a második helyezett is díjat érdemel. Hm, majd kitalálok másik jelmezt.

– Mondjuk a prérifarkas és a kengyelfutó gyalogkakukk? – kérdeztem vigyorogva.

És láttam magam előtt a helyzetet, amikor Péter szembesül a számára kijelölt jelmezzel. Már nem haragudtam rá. Bettike kikísért, indultam hazafelé, és döntöttem. Holnap beszélek Gizikével.

Ez is érdekelhet

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. Tudomásul vettem Még több információ

Privacy & Cookies Policy