Első hó hintette a Keller-tanya fagyott szántóit, amikor is a birtok Vekkere reggelt kukorékolt a baromfiudvar szénabáláinak tetejéről. A kacsák, libák, pulykák és a kecskék előmásztak meleg óljaikból, Lamart, a pulykát kivéve. Kiváncsisága korábban ébresztette. A tegnap esti maradékokat csipegette annak teljes tudatában, hogy két nap múlva Hálaadás.
Az ébresztőre a birtok is mozgolódni kezdett: kávéfőző kotyogott, kutya ugatott, ajtó nyílott, Lamar pedig türelmetlenül követte Keller-gazda késfenő mozdulatait, miközben csőrre lógó, önelégült lebernyeggel mindenki más előtt falatozott. A gazda elindult a baromfiudvar felé, hogy hálát mészárolhasson a családnak mindazért a jóért, ami ebben az évben is az asztalra kerülhetett.
Lamar nem egészen másfél évvel ez előtt született egy zsúfolt, drótketrectartás ivadékaként. Közös ketrecen osztozott sorstársaival. Nem igazán volt tisztában azzal, hogyan is néznek ki a többiek, többnyire csak a talpuk mérete és a csökevényes lábaikon fityegő gyűrűről tudta megkülönböztetni őket. Minduntalan az alom aljára kényszerítették.
Amikor etetésidőben a ketrecek között megjelent az ember, a rácsok mögött elszabadult a pokol. A nyugodt zsúfoltság kegyetlenül morajló káosszá torzult. Kezdetben igyekezett minél feljebb jutni, hogy nagyobb magokhoz jusson, de hamar rájött, hogy mostoha termetének és szegényes fizikumának köszönthetően több mag jut neki odalent. Így hát hagyta, hogy rajta tapossanak, míg az elcsípetlen maradékokat szedte össze a ketrec aljáról. Nem volt sok, de annyira épp elég, hogy ne maradjon éhen. Ha egy láb az útjába állt, egyszerűen csak belecsípett.
Kis idő múlva már pontosan tudta, hova kell marnia, hogy olyan ideget érjen, amitől a másik legalább két napig nem bír majd felállni. Ha szerencséje volt, a csípéssel kivágott egy kisebb darabot is a mellette kapirgáló lábából. Az sem zavarta, ha evégett az alom alján összegyűlő, vérben ázott magokat kellett felcsipegetnie. Azok talán még jobban is csúsztak.
Lamar a Hálaadás napja előtt néhány héttel érkezett meg a Keller-tanyára. Igazi kánaán volt számára a hatalmas tér és az etetés. Mindent, mi szem-csőrnek ingere, óriási vályúkba szórtak! Többe! Napraforgó, kukorica, búza, rozs, és persze a granulátum, amit a drótketrecekben is kaptak. Lamar gyorsan bele szokott a rendszerbe, és bár kezdetben itt is az etető szélére szorult, bőséggel jutott neki a magokból. Általában azokat a kövér szemeket válogatta ki magának, amik a ketrec aljára sohasem értek le.
A baromfiudvarban Vekker, a Kakas volt a vezér, a legnagyobb hangú és a legpompásabb, de a legeredményesebb a takarmányért folyó küzdelemben Sojal, a Pulyka volt. Nem azért, mert annyira agresszív lett volna… épp ellenkezőleg! Csendes, nyugodt, teljességgel együgyű természete emelte mindenki más fölé. Óriási termete három helyet is kiszorított a vályú peremére. Ha így szerzett jelentős választéka elfogyott, egyszerűen odébb totyogott, és észre sem vette, hogy kitúr másokat. Egyszer annyira belemerült a zabálásba, hogy egészen az etető széléig oldalazott. Lamar nem volt hajlandó a meghátrálásra, úgy gondolta, hogy ami jár az jár, s ami az övé, az az övé! Igyekezett minél gyorsabban és minél erőszakosabban csipegetni, kimentve a legjobb falatokat. Csőre vadul kopogott az etető szálkássá koptatott aljzatán. Sojal nem figyelt. Egyre tovább oldalazva túrta ki Lamart a helyéről, mígnem az ifjú pulyka egy jól irányzott mozdulattal belemart Sojal, a Pulyka kaparójába.
Sojal fulladozott, remegve öklendezte fel a félrenyelt magokat. Vérző lábát bámulta. Lamar lebernyege vöröseskék színnel sziporkázott. Begyét kidüllesztette, tekintetével végigszántotta a baromfiudvart. Mindenki őt figyelte, de senki sem mert szólni. Még Vekker, a kakas sem. Lamar farkasszemet nézve a baromfiudvarral lassan és elégedetten nyelte le a csőrében szorongatott húscafatot.
Megszületett Lamar, A pulyka.
Nem sokkal később Sojal eltűnt a baromfiudvarból. Keller-gazda a reggel derengő fényében érkezve elvágta a pulyka torkát, vérét egy tálba folyatta, aztán az ernyedt, kövér testet nyaka tövénél lóbával bevitte a házba. Lamar, A pulyka elszörnyedve nézte végig a jelenetet, aztán az elsők között vetette rá magát a tegnap esti maradékra. A többi szárnyasnak nem volt kedve enni…
Keller-gazda az esti etetést követően vendégeket hívott és a ház asztalánál ülve hálát mondtak mindazért, ami ebben az évben történt. Lamar, A pulyka a baromfiudvar vályúja mellöl nézte őket. Maga is tudta, hogy nincs rossz íze a pulykáknak, na de, hogy egy egészet megegyen valaki!
Gyarapodó méreteivel egyre nagyobb tekintélyt szerzett magának. Brutalitása és kegyetlen mohósága a baromfiudvar urává léptette elő. Akkorára dagadt, mint még előtte soha senki. Vekker, a Kakas sem állhatta útját, és hamarosan a kecskék is megvárták, amíg jelt ad nekik az étkezés megkezdésére. Lamar, A pulyka evett elsőként: kiválogatta a legjobb falatokat, a legkövérebb magokat, és amikor jóllakot, akkor engedte oda a többieket.
Egy késő tavaszi reggelen lustaságból később kelt, mint a többiek. Kapva az alkalmon a vályú előtt összegyűlt tömeg mohón kapdosta szét a reggelit. Magabiztosan mögéjük lépdelt. Először csak az egyik jövevény kispulyka, Herkules vette észre, – aki még az oldalszélekre sem tudott beférkőzni –, de amint megköszörülte torkát, a tömeg szétrebbent és Herkulesen taposva utat tisztítottak. Kimérten, felfújt beggyel és kidüllesztett mellel lépdelt a vályú felé. Húsos combjai kirajzolódtak színpompás tollazata alól, hosszú lábai a többi madár fölé emelték. Azok mind lesütötték szemüket, egyesek még kissé be is rogyasztottak, amikor elhaladt mellettük. A vályúhoz érve felmérte a károkat: szerencsére a legfinomabb falatok még rá vártak. Már épp kezdett jóllakni, amikor hirtelen abbahagyta a csipegetést.
Néhány pillanatig csak meredt a vályúra.
Odatotyogott az itatóhoz.
Hosszasan bámulta magát a víz tükrében.
Aztán végignézett a társaságon. Várták a jelet, hogy végre ők is ehessenek, ám Lamar, A pulyka szeme megakadt a tömeg lába alatt kuporgó Herkulesen. Kicsi volt még, de formás és eleven: kaparóizmait megfeszítve, vérbő lebernyeggel várta, hogy rajtolhasson a vályúra.
– Herkules! Gyere ide! – parancsolt rá. Rövid hezitálást követően Herkules remegve elébe állt. Esdeklően felnézett rá, ám figyelme el-el kalandozott a csordultig telt vályúra.
Nagyot nyelt, Lamar, A pulyka pedig követte a pillantását.
Lebernyege ravaszul megrezzent.
– Egyél – jelentette ki. Herkules nem értette. – Mondom: egyél! – Ez már inkább utasításként hatott, s a többiek őszinte megdöbbenésére Herkules vadul lakmározni kezdett a vályú óriási választékából.
Lamar, A pulyka fölébe állt, nézte, hogyan tömi magába a magokat: szisztematikusan haladt közelebbitől a távoli felé, mint valami kis porszívó.
– Ne így… – fogta vissza. – Rengeteg energiát vesztesz. Keresd a nagyobb szemeket – lengette lebernyegét. – A nagyoktól haladj a kisebbekig.
Lamar, A pulyka és a kis Herkules minden étkezést közösen kezdtek meg.
Együtt, mindenki más előtt.
Herkules egyre csak nőtt és nőt, mígnem néhány hónap alatt elérte egy tisztességes pulyka méreteit, bár mentora még így is fenségesebb, nagyobb és kívánatosabb volt nála. Lamar, A pulyka meztelencsigát hozott Herkulesnek a virágágyásból.
– Ha nem akarod, hogy a többiek elnyomjanak, enned kell Herkules! – noszogatta.
És Herkules evett: felcsipegette a legkövérebb magokat, beállt a libatömés sorába, feltörte a tojásokat és lenyelt minden nyálkástestű kártevőt, amit csak meglátott. Vaskos combjai, lógó begye, hüvelykujj vastag lebernyege, csukló méretű nyaka, szuszogó tohonyasága soha nem látott méreteket öltött a baromfiudvar berkein belül.
Aztán lehullott az első hó… A birtok Vekkere reggelt kukorékolt a baromfiudvar szénabáláinak tetejéről. Lamart, a pulykát kíváncsisága korábban ébresztette. A tegnap esti maradékokat csipegette annak teljes tudatában, hogy két nap múlva Hálaadás. Odakint még sötét volt. Már többször látta a fészer előtt álló fenőkövet. Amikor csak rá nézett, minduntalan beleborzongott és elkapta valamiféle szorongás, hogy kifut az időből… Ám most, amikor Keller-gazda tette a dolgát és széles bárdja szikrázó élét köszörülte, Lamar, A pulyka türelmetlenséget érzett.
Keller-gazda késsel és vederrel a kezében indult az udvar felé, hogy hálát mészárolhasson a családnak mindazért, ami ebben az évben is az asztalukra kerülhetett.
Lamar, A pulyka teli pofával pásztázta az ébredező udvart. A kecskék ólját fürkészte. A szakállas jószágok egymás után botorkáltak ki. Már kezdett aggódni, Keller-gazda már a kerítés ajtajával babrált, amikor végre megjelent a szuszogó, álmos tekintetű Herkules. Lusta kaparói remegtek súlya alatt, tollazata, kopasz nyaka és rücskös, göcsörtös feje zöld és vörös színekben pompázott. Ahogyan meglátta a vedret, azon nyomban a vályúhoz döcögött.
Lamar, A pulyka a vészesen közeledő Keller-gazdát figyelte. Nem látta nála a kifent kést. A gazda a vályú oldaláról lendítve vasvödrét a tegnapi vacsora csekély maradékára halmozta a reggelit. Herkules válogatott, rizst keresett, talált, és már neki is látott. Aztán Lamar, A pulyka is, de még előtte egy gyors pillantást vetett az oldalazó gazdára, aki újfent mögéjük került és kantáros farmernadrágja öblös zsebében matatott.
A szeme sarkából Herkulest nézte: az gyanútlanul tömte magába a magokat, azt sem vette észre, hogy teste köré egy sötét árnyék vetül. Lamar, A pulyka nem bírta tovább színlelni az evést, gyomra görcsbe rándult, szíve minden eddiginél hevesebben vert. Herkules csak habzsolt, nyeldeső nyakában lefelé kúszott minden maréknyi begytöltelék. Lamar, A pulyka szinte már látta maga előtt, ahogyan Keller-gazda hátra feszíti ezt a mohó torkot és elmetszi a gigáját, hogy az etetővödörbe véreztesse.
Az árnyék feszülete egyre sötétebb és kisebb lett körülötte.
Lamar, A pulyka toporgott, remegett, vérszomjas tekintete a tarhonyát zabáló tohonya Herkulesre tapadt.
Most.
És a gazda lehajolt, gyors mozdulattal a révületben habzsoló Herkules kaparója köré hurkolt egy selyemvörösfényű szalagot, amit aztán ügyetlen masniba kötött és megcsillanó kését előhúzva levágta a szalag földre lógó két végét.
– Így… – mondta. – Idén nyerünk veled!
Megpaskolta Herkules bibircsókos, kövér fejét, s ugyanazzal a mozdulattal elkapta Lamar nyakát, megszorította, hátra feszítette és a vörös selyemszalagot metsző késsel felhasította a pulyka torkát, aztán az etetővederbe dobta a rázkódó testet, és visszaindult a házba.
Herkules, A pulyka csak evett. Nem hallott és nem látott semmit, még a lábára kötött selyemszalagot sem. Pár nap múlva pedig már arra sem emlékezett, hogy volt valaha az udvarban egy Lamar nevű pulyka.